Mikor megyek be a szerkesztőségbe, Zolika, a portás a kezembe nyom egy borítékot. Valami nő hozta, mondja. A borítékban gyászjelentés: mély fájdalommal tudatjuk, hogy Sz... Zsolt életének 43. esztendejében tragikus hirtelenséggel elhunyt, drága szerettünktől március 5-én 14 órakor a Ligeti temető ravatalozójában veszünk végső búcsút, lelki üdvéért az engesztelő szentmisét ugyanezen a napon 17 órakor, a Főtéri katolikus templomban mutatjuk be. A gyászjelentés mellett kézzel írt cetli, szeretettel elvárjuk, olvashatatlan aláírás. Milyen nő, kérdezem Zolikát. Hát, olyan ötvenes, nagy mellekkel. A nevét nem mondta? Zolika rángatja a vállát. Nem, csak itt hagyta a borítékot, hogy neked lesz. Adott egy százast.

A gyászjelentést ledobom az asztalomra, bekapcsolom a számítógépet. Ki halt meg, kérdezi Bandi bácsi. Kezébe veszi a papírt. Ismerted? Futólag, nem is igazán értem, miért hívtak meg. Meghívtak a temetésre? Ja. Mutatom neki a cetlit. Adsz belőle valamit, kérdezi. Mit? Valami címest vagy rövidet. Szerinted Jónás kérné? Bandi bácsi leteszi a gyászjelentést. Sokan ismerték a városban, nekem a Kisjozsó mondta, a Pocoknak a tulaja, hogy meghalt, törzsvendég volt. 

A szerkesztőségi értekezleten bepróbálkozom, de Jónás nem kéri. Ebben a kibaszott megyében nincs akkora ember, akinek a temetéséről a mi lapunk tudósítana, mondja. A népek szeretnek helyi arcokról olvasni, mondom. De nem halottakról, majd ha feltámad, akkor, esetleg. A többiek röhögnek. 

A nő, aki a borítékot hozta valószínűleg a nővére lehetett, hárman voltak testvérek, van még talán egy öccse. Jutka, a korrektor, ismeri a családot, az értekezlet után beszélgetünk. Mondja, hogy a nővérével egy osztályba jártak, még a régi kettes iskolába, de már tizenéve nem találkoztak, nem is tudja mi van vele. Azt se hallotta, hogy a testvére meghalt, csak most, hogy mondtam az értekezleten. Mit tudok, mi történt? Mondom neki, hogy nem tudok semmit, csak ami a gyászjelentésben van, hogy tragikus hirtelenséggel. Biztos rákos volt, mondja Jutka. Nem hiszem, szól közbe Bandi bácsi, akkor azt írták volna, hogy hosszan tartó súlyos betegségben, a tragikus hirtelenséggelt akkor szokták, ha öngyilkos lesz valaki. A tragikus hirtelenséggel, az a baleset, mondja Robi, de Bandi bácsi rászól, hogy ne beszéljen hülyeségeket, ha baleset, akkor azt beleírják, úgy szokás. Robi megvonja a vállát, hogy neki mindegy.

Nem hiszem el, hitetlenkedik Jutka, szerintem biztos, hogy nem lett öngyilkos. Lehet, hogy szívroham, mondom. Negyvenhárom évesen? Bármikor beüthet, volt egy ismerősöm, Bandi bácsi leint, majd megkérdezi a rendőrségi sajtóst, az öngyilkosságoknál indítanak hatósági eljárást. Eljössz a temetésre, kérdezem Jutkát. Rázza a fejét, nem jó, szabin lesz, elutaznak a családdal. A gyászjelentést beteszem a heti meghívók közé, pénteken hírügyeletes vagyok, a temetés miatt cserélnem kell. Jónás mondja, hogy nem érdekli, oldjam meg, az én bajom. A kollégák csak a szájukat húzzák, végül Robi szól, hogy oké, cserél velem, ha viszem a hétvégét. Próbálok egyezkedni, hogy csak a szombatot, végül nincs mit tennem, rábólintok, baszhatom az egészet a temetés miatt.

Az archívumból kikeresem az egyetlen cikket, amit róla írtam. Horgásztavat csinált a kertje végében, nem volt nagy durranás, de a riport egész jó lett. A szomszédok nem sokkal később feljelentették, mert engedély nélkül ásta ki a tavat, de arról már Bandi bácsi írt. A riporthoz Bazsi fotózott, eszembe jut, hogy tulajdonképpen ő szólt az egészről, az ő ötlete volt a horgásztavas anyag.  Kocsmai ismerős, nem is hallottam, hogy meghalt, mondja Bazsi. A horgásztavas dologra emlékszik. Mindig ilyen hülyeségeket talált ki, csinált az mindent, ami eszébe jutott, csak akasztott ember nem volt még, bár az is lehet, hogy most már igen, mondja. Öngyilkos lett? Megrántja a vállát. A Pipában beszélték, hogy a nővére találta meg a padláson, de ilyenkor mindenki mond minden hülyeséget, ő úgy hallotta beteg volt. Akkor azt írták volna a gyászjelentésbe, hogy hosszan tartó súlyos betegség után, de az volt benne, hogy tragikus hirtelenséggel, mondom. Melyik halál nem tragikus vagy hirtelen, kérdi. Az apja sokáig betegeskedett, az orvosok azt mondták, hogy nincs mit csinálni, abból a szarból nem lehet felgyógyulni, készültek rá, de amikor meghalt akkor az tragikus is volt, meg hirtelen is. A halálra nem lehet felkészülni, magyarázza Bazsi. Azt meg, hogy mit írnak egy gyászjelentésben, szerinte nem kell túlgondolni. Meghalt azt kész. Lehet, baleset volt, akkor is azt szokták írni a gyászjelentésbe, hogy tragikus hirtelenséggel.

Pénteken Jónás rámsóz két sajtótájékoztatót, hiába mondom neki, hogy délután temetésen vagyok, nem érdekli, magánügy. Örüljél inkább, hogy kapsz két potya anyagot, haladjál a dolgodra, engem meg hagyjál békén, mondja. Kapd be, mondom neki. 

Alig hat éve van a lapnál, ráadásul fiatalabb nálam, de már benyalta magát felelős szerkesztőnek. Írni nem tud, csak nyalni. Számítottam rá, hogy engem neveznek ki, de nem lett belőle semmi, Bandi bácsi azt mondja, nagy a pofám. Különben is, szerkesztő meg felelős szerkesztő csak az lesz ennél a kurva lapnál, aki hülye az íráshoz, vigasztalt utána. Ha kivennének a napi melóból, ki írná az újságot? Jónás vagy a Pusztai Böbe? Két értelmes mondatot nem tudnak megfogalmazni. A szerkesztőséggel szemben a Dominóban söröztünk, a Pusztai Böbe folyamatosan hívott minket, hogy mikor adjuk le az aznapi anyagokat. Hol van még a lapzárta, mondta neki Bandi bácsi. Persze Böbe beköpött minket Jónásnál, de Bandi bácsi jóban van a tulajdonossal, úgyhogy megúsztuk az egészet. Mondjuk a Bandi bácsit nem is cseszegetik, azt csinál amit akar. Ki akarták nevezni kiadóvezető-főszerkesztőnek, de nem vállalta. Majd hülye leszek, mondja. Negyven éve van a lapnál, nincs semmilyen papírja, érettségi után bement az akkori főszerkesztőhöz, hogy újságíró akar lenni, felvették. Más világ volt, ez már nem újságírás, mindig ezt hozza fel. Kedvel, de ha igazán bajba kerülnék, nem segítene. Akkor se lobbizott értem, mikor szóltam neki, hogy érdekelne a felelős-szerkesztői poszt. Kurvára meg tudnám csinálni, mondtam neki. Majd beszélek a tulajjal, mondta, de aztán nem beszélt. 

Mindkét sajtótájékoztató délelőtt van, szólok Böbének, hogy felveszem az anyagokat, de csak öt után adom le a cikkeket. Mennem kell temetésre. Húzza a száját, hogy neki kell az anyag, mert délben frissíteni kell az online-t, és ha nem csinálom meg, akkor szól Jónásnak. Mondom neki, hogy jó, akkor csinálok két rövidet az online-ra, délután meg megírom a tudósításokat a lapba rendesen. Miért van az, hogy te mindig problémázol, mondja. Elege van már abból, hogy rám kell várni, hogy mindig miattam borul a lapzárta. Mikor borult miattam egyszer is a lapzárta, kiabálok vele. Leadok mindent időre, de te csak ülsz az anyagokon, nem vagy képes rendesen elolvasni semmit, a végén meg a kollégákat baszogatod, miattad csúszik a lapzárta, nem miattam! Hogy ő ezt nem tűri, ezt a hangot, és megy, szól Jónásnak. Alkalmatlan vagy arra amit csinálsz, mondom a hátának. Ennek még lesz folytatása, ígéri. 

Az iparkamaránál a tizenegyórás sajtótájékoztató késik. Esszük a pogácsát a kollégákkal, megiszom a második kávémat. Hallom, Bazsi a városi újság fotósával boltol, valami átadóról kellene neki kép, nem tudott kimenni az eseményre. A múltkor átküldtem neked a balesetes fotókat baszd meg, mondja. Jól van, adok két képet, sóhajt a másik. Hármat, legalább hármat, két fekvőt meg egy állót! Bazsi megnyugszik, hogy lesz fotója. Megint elaludtál? Elvigyorodik. Jó a csaj, most mit csináljak. Mész a temetésre, kérdi. Ha ennek vége, igen. Adsz is belőle, fotó nem kell? Megrázom a fejem. Jónás nem kérte. Kár, mondja.

Bevonul az iparkamara vezetősége, a helyi tévések rögtön lecsapnak az elnökre, hogy nekik interjú kell, aztán már mennek, csak pár perc. Az elnök persze rögtön beáll a kamera elé. Mindenki siet basszátok meg, mondom az operatőrnek, sohasem tudjátok kivárni a sorotokat. A kamarai sajtós próbál nyugtatni, hogy ugyan, nem tart sokáig, meg a tévések mindig rohannak, készülni kell a híradóra, nekünk meg, ugye, hol van még a lapzárta. Próbál humorizálni. Heti egy híradójuk van, baszd meg! Bazsi húz félre, hogy nyugi, egyek még egy pogácsát. Persze a tévések töketlenkednek vagy fél órát, majdnem egy lesz, mire visszaérek a szerkesztőségbe. Pusztai Böbe tombol, hogy hol az anyag, nem is foglalkozom vele, gyorsan beütök valamit, csak, hogy békén hagyjon, felkapom a tartalék zakómat, rohanok, hallom, ahogy kiabál utánam, hogy ezt a szart ő nem rakja be, nehogy azt higgyem, Böbe hagyj már békén, üvöltöm vissza. Ideges vagyok, hogy elkések a temetésről, pedig semmi jelentősége.

Sokan vannak, tényleg ismerhették a városban. Polgári temetés, a búcsúztató általános lózungokat mond, példás családapa, szerető férj, meg ilyenek. Kétszer elvált, ha jól tudom. A szertartás végén kiállom a sort, részvétet nyilvánítok a családnak. A nővérének tényleg jó nagy mellei vannak, nincs még ötven, inkább olyan negyvenhat, negyvenhét lehet, elég jól néz ki. Mondja, hogy örülne ha válthatnánk pár szót, meg tudom-e várni. Bólintok, odébb sétálok a gyászolóktól, téblábolok a sírok között, jobb híján a neveket olvasgatom. A közelben munkások dolgoznak, egy urnafalat bővítenek, erről lehetne írni, hogy egyre népszerűbb a hamvasztás, arra gondolok, a következő szerkesztőségin beajánlom, lehetne belőle akár egy egész oldalas anyag képriporttal, hogy Bazsi is örüljön. A nő integet, hogy végeztek.

A testvére szerette azt a cikket, amit róla írtam, a horgásztavasat, be volt neki keretezve, mondja, és a családdal arra gondoltak, szeretnének felkérni, hogy írjak nekrológot az újságba. Természetesen fizetnének érte, húszezer forintot. Amíg beszél a melleit bámulom, úgy tesz mintha nem venné észre, azon gondolkodom, hogy férjnél van-e. Mondom, hogy ez nagyon kedves, de nem nagyon ismertem az elhunytat. Nem igazán értem, hogy miért így mondom, hogy elhunytat, de ez csúszik ki a számon. Sétálni kezdünk a sírok között, a szűkebb részeken magam elé engedem, a segge is jó. Elkezd mesélni, hogy a testvére érdekes ember volt, mindig mindenbe belekezdett, de igazából semmit sem fejezett be. Megáll, szembefordul velem, egészen közel vagyunk egymáshoz. Minden vállalkozása befuccsolt, de soha nem adta fel. Ha csődbe ment, rögtön vett valamit, valami drágát, még akkor is, ha nem volt egy fillérje sem. Kölcsönkért a családtól, ismerősöktől. De mindig megadta. Egy igazi újrakezdő volt, erről lehetne írni, mondja. Nem rajtam múlik, beszélek a felelős szerkesztővel, mondom a nőnek. Elmentem a telefonszámát, megbeszéljük, hogy majd felhívom, mit intéztem. Nézem ahogy elmegy, pár lépés után visszafordul, Jutka biztos tudja, hogy férjnél van-e.

A szerkesztőségben Bandi bácsi integet, hogy menjek oda hozzá. Ezt most elszúrtad, mondja, a Böbe már két órája bent van Jónásnál, mi a fenének nem tudod befogni a pofádat, miért kell mindig mindenkivel összehajtani. Nem is szoktam, felelem. Leülök a gépem elé, a többiek figyelnek, de senki nem szól hozzám. Megírom a délelőtti anyagokat, kétszer is átnézem. Csörög a telefonom, Jónás az, hogy menjek be hozzá. Böbe még ott van, leülök mellé a szófára, a karunk véletlenül összeér, odébb húzódik. Jónás rám mered, próbál szigorúan nézni, de látom rajta, hogy élvezi a helyzetet, önkéntelenül elvigyorodik, aztán megnyalja a szája szélét. Átfut rajtam, hogy ki fog baszni, hogy negyvenegy évesen mehetek álláskeresőire, kezdhetem elölről az egészet. Kész vannak az anyagok, már átküldtem neked, fordulok Böbéhez, a délutániért meg bocsánatot kérek, ne haragudj, mondom neki. Nem tudja eldönteni, hogy komolyan gondolom-e, méreget egy darabig, aztán megvonja a vállát, jól van, ő most már eleget ült itt, menne a dolgára, de jó lenne, ha összeszedném magam. Te még maradj, mondja Jónás. Megveregeti az íróasztala fiókját, hogy benne van a felmondás, ha hó végéig nem teljesítek, megkapom. Legszívesebben elküldeném a fenébe, nyelek egyet. A nekrológot nem is mondom neki, a nőt sem hívom vissza.

Bazsival megcsináljuk a hamvasztásos anyagot, tényleg jól belenyúltam a témába, kiderül, hogy a temetések nyolcvan százaléka már urnás, ráadásul az egyik temetkezési vállalkozó még hirdet is a riport mellé, azt mindig szeretik a lapnál, ha van bevétel. Böbe is elégedett az anyaggal, egészen jóban vagyunk, a heti záróértekezleten dicséri a riportomat, hogy milyen jó lett. 

Az egyik nap arra megyek be, hogy a Jónás a Bazsi asztalán ül és valami nagymellű csajról magyaráz neki. Öreg, én ekkora cickókat még nem láttam, mondja, a kezével is mutatja, hogy mekkorák, közben röhög. Mikor meglát otthagyja Bazsit, ahogy elmegy mellettem kicsit megtaszít a vállával. A nekrológ a harmadik oldalon jelenik meg, Jutka mondja, hogy szerinte a Jónásnak fizettek is zsebbe harmincezer forintot, a titkárságon látták a lányok, ahogy elteszi a borítékot. Mondom neki, hogy a Jónás alkalmatlan a posztjára, meg különben is egy faszkalap. Vonogatja a vállát, hogy hát erre mit mondjon, ez van, ilyen az élet, ezt kell szeretni.