A reggeli órákban érkezett a fájdalmas hír: a mai naptól fogva december 30-a is a költészet gyásznapja, elhunyt Kovács András Ferenc erdélyi magyar költő, műfordító, esszéista.
A Szófa szerkesztősége most néhány személyes hangvételű sorral, emlékkel, verssel és versrészlettel búcsúzik KAF-tól.
Szalay Gergely kollégánk, aki útjára indította a Beszélgető Szófát, még a pandémia idején, 2021 júniusában beszélgetett Kovács András Ferenccel, videóhívás formájában. Számos személyes téma mellett szó esik a vers fontosságáról és a Látó szépirodalmi folyóirat helyzetét, valamint az erdélyi magyar irodalmat és kultúrát érintő kérdések is felmerültek – úgyszintén személyes hangvételben – a beszélgetés során, amelynek felvétele itt tekinthető meg, a podcast pedig ezen a linken érhető el.
Szalay Gergely jórészt az interjú élményéből táplálkozva emlékezik meg a költőről:
Túlzás lenne azt állítani, hogy ismertem. Kétszer beszélgettünk összesen. Volt egy ismerkedő körünk, és a szófás felvétel. Voltak bennem félelmek is: az erdélyi költő, akit nemigen ismertem - rizikós. Ehhez képest egy jó humorú, kellően szarkasztikus, a Lajtán inneni kákáeurópai frusztrációk felett álló valaki volt. Köszönte a beszélgetést, közösségi médiában is. Még a Szófa-karácsonyra is kapott meghívót (természetesen), de már nem válaszolt. Sebaj, majd legközelebb – gondoltam.
Bárcsak. Őszinte együttérzésem minden gyászolónak.
Főszerkesztőnk, Mohácsi Árpád Az énekes című, KAF versvilágát is kiválóan bemutató verssel búcsúzik:
Az énekes
Világtól távol él, s a vers varázslatától megrészegül:
számára már a szép vers a mindenség maga. A képzelet
egy páravázú házat lehelt a légbe önnön énekesének: lenge ködökből
s gőzből emelte, mégis szilárd, sors sem ingatja meg. Azt
mondjátok majd: „Hasztalan, rideg lét! Színtiszta téboly, őrültség
azt hinni, hogy az élet csupán gyöngéden lebegő zenét jelent,
lágy fuvolaszót, és semmi mást.” Vagy így dohogtok: „Míly könyörtelen
közöny őrli hiába föl azt, aki mit se törődik az élet harcaival.”
Nagy tévedés, csalás, önámítás, s be híg hamis beszédetek! Mennyire
igaztalan ítélkezésetek! Mert lényegében isteni természet ő!
Fölfoghatatlan értékét nem látja át gaz elvakultság, satnya logika.
Háza, a bűvös, a ritka smaragdokból kirakott falakkal, a fénybe
magaslik, s rejtelmes hangok suttognak az égi falakból: „Fiacskám,
légy nyugodt! Elmélkedj, énekelj! Jól, hosszan énekelj, titkos apostol!”
(1892. augusztus 15.)
[A vers a Hazatérés Hellászból. Kavafisz-átiratok című kötetben jelent meg.]
(Fotó: Dávid Botond)
Bodrogi Csongor felelevenítette a gimnazistaként átélt olvasmányélményeit és az akkori benyomásait, illetve a csodálatot, amelyet Kovács András Ferenc versei ébresztettek benne:
KAF-ra még gimnazistaként úgy bámultam, mint a nagy felszabadítóra. Íme, a szabadversek korában is föl lehet eleveníteni antik strófákat, lehet rímes verseket írni (hát még milyen rímekkel!), a költészetben mindent szabad, és minden lehetséges. (A sánták járnak, a vakok látnak, ahogy Pilinszky írja.) Ma már persze tudom, hogy a nagy formaművészet voltaképpen egyszerűen csak nagy művészet: minden igazi költő megteremti a maga formáját, formáit, és ebbe több minden tartozik, mint a ritmus vagy az időmérték. KAF is egy külön világot teremtett, saját csillagzatokkal, bolygókkal és kontinensekkel. Hadd búcsúzzam most tőle legnagyobb kedvencemmel, mely sokszor sok helyre elkísért. Kísérje őt is immár az, akit Christophorus kísért.
Álljon hát itt ez a vers is:
És Christophorus énekelt
vinnélek át a mély vizen
nyakamban ülnél vállamon
segíts vad árba szállanom
vinnélek át a mély vizen
mint csillagot nagy éj viszen
mint szél nyaraknak illatát
miként rügyecskét ringat ág
hordozlak mint a fájdalom
vinnélek át a gyors vizen
nyakamban ülnél vállamon
segíts sodrásban állanom
vinnélek át a gyors vizen
mint mindenséget sors viszen
miként rügyecskét ringat át
halálom rajtad villan át
ha gyermek még a fájdalom
vinnélek át a mély vizen
nyakamban ülnél vállamon
segíts sodrásban állanom
vinnélek át a mély vizen
mint szívverést ha vér viszen
miként rügyecskét ringat ág
ha semmiségbe illan át
a súly a sodró fájdalom
vinnélek át a gyors vizen
nyakamban ülnél vállamon
segíts vétkemtõl válanom
vinnélek át a gyors vizen
mint teljességet torz viszen
úgy hordanálak vállamon
ringatva mint a fájdalom
miként rügyecskét ringat ág
mint szél a széna illatát
vak űr szülötte csillagát
Végezetül Enesey Diána is megoszt néhány gondolatot a KAF-olvasmányélményeiről:
Kovács András Ferenc költészete számomra maga a tenger, a létezés tengere. Lenyűgöző végtelenség rejlik benne, a formagazdagságában, az intertextualitásában és a gondolati mélységeiben. Különösen sokat adott nekem a Tengerész Henrik intelmei című kötet, amely bravúrosan közvetít a kultúrák között, miközben a létezés rejtett értelmét is bontogatja. Talán az sem véletlen, hogy épp a tenger és színház jelentik Kovács András Ferenc verseinek kitüntetett színhelyeit (és egyúttal a létezésünk metaforáit is).
Néhány napja olvastam a decemberi Látóban publikált, Parti Nagy Lajosnak címzett, Gyurmamárvány című versét, amely a versekről, jobban mondva a versek születéséről szól. A szójátékokban és szóteremtésben bővelkedő vers – bár ez egy cseppet sem meglepő – kiválóan ötvözi Parti Nagy Lajos és Kovács András Ferenc költészetét – összeforr a versben a két lírai világ. Szép és nagy találkozás ez a vers is, de ma délelőtt keserűen olvastam újra, komolyra fordult a játékosság, új értelmezési keretbe került a verset záró néhány sor is:
„Gyerekjáték – de bármi
Az hogy fog összeállni? ”
Úgynevezett „kedvenc verset” most nem tudnék választani, inkább három verssort idéznék a Teremtmények címet viselő versből, mert ezekben a sorokban egészen rendkívüli megtartóerőre leltem:
„Tarthatatlanok
Vagyunk mi is, de megtart
Olykor egy isten.”
Olyan varázslatos végtelent kívánok KAF-nak az új utakra, amilyen a verseiben lakozik.
(A Szófa oldalán szereplő borítókép Valuska Gábor fotója.)
