326.jpg

 

Kocsis Alexandra


Akvarell a természetes bomlásról


Állókép Margittáról

 


Ahogy nagytatám bazsarózsái:
én is
egy elhallgatott,
foghíjas
földben gyökerezem.
Bevetetlen ágy, ahol tizenötezren hánykolódnak;
alszunk együtt:
egy levegőre a folyóval.
Kimerevített kép: bütykös tölgyfák
közt túlméretezett léptek és
az aszfalt repedései közé szorult napfény:
gondolatjelek közt gyerekek.
Most hangyák laknak a cipőmben,
rothadó almák között,
és a bokámig ér az erdőtűz –
ahol
egy giliszta tanít repülni egy fecskét,
ott az égbolt sosem tágul.

Így marad minden,
az idő sárga fogai közt a rés:
az én városom.
Hazavágyásom köldökzsinórján a vég
ordít, ha örül.
Este hat óra táján állatszag
és csend
ül a városra:
a generációs zsibbadás.

Búcsúzik, míg hazaér.
Ez az időtlenség állaga;
ha elmegyek,
a fák között reped a vakolat.