Komoly túlsúlyban szoktak lenni a versek a lapajánlókban, ezért már hónap elején elhatároztam, hogy lesz egy prózaajánlós lapszemle. El is jött az ideje, mégpedig a decemberi Kalligrammal. A mostani ajánló írásai olyan témákat dolgoznak fel, amelyek külső szemlélőként nehezen átélhető feszültségeket mutatnak be, méghozzá nagyon hitelesen.

 

Légrádi Gergely szövegvilága mindig beszippant, és a decemberi Kalligramban megjelent írása sem jelentett kivételt. Az Ellenállhatatlanul című írás első szakasza akár lehetne egy prózába csomagolt óda is a mozdonyokhoz, még némi karácsonyi hangulatot is felidézhetne bennünk. Sőt, a sínek végeláthatatlannak tűnő hossza a végtelenség és a szabadság érzését is felébreszti. Ám a mozdonyok és a vonatok félelmetes vonásai is kidomborodnak, a vonat hangja, a fémes kattogás, a zúgás nem csupán csodálatot ébreszt, a tekintélyt parancsoló jármű sokszor ijesztő, elsőbbség jár neki és ki kell térni az útjából. Már csak azért is, mert a sínek struktúrája nem teszi lehetővé, hogy a szerelvény térjen ki az útból. Ezen a ponton, a félelmetes vonások taglalásánál történik a perspektívaváltás, amelyben a mozdonyvezető szemszögéből látjuk a szerelvény adottságaiból fakadóan túl hosszúra nyúló fékezés képkockáit, a hiábavalónak bizonyuló fékezés lelki hátterét, a görcsös igyekezetet, és azt, hogy milyen a szándékolatlan, de megtörtént gyilkosság tudatával élni.

 

„Nem tudod, meddig tart a vizsgálat. Hány jegyzőkönyv készül. Végül is mindegy. Nem

tudsz mit mondani, se aznap, se később. Hiába láttad néhány száz méterrel előre, ahogy azt is, amikor megtörtént. Meg aztán, ha mondanál is, a lényegen úgysem változtat. Gyilkos vagy. Visszaeső. Megint öltél. Akaratod ellenére. Ellenállhatatlanul. Többszörös gyilkos vagy. Vagyok. Leszek.”

 

 

Herbert Fruzsina Grapefruitkanál című prózájában egy nem éppen idilli karácsonyi összejövetel bontakozik ki. Az elbeszélő egy fiatal anya, akit igen feszültségteli viszony fűz anyósához. Az anyós látogatóba érkezik hozzájuk, az első, jelenbeli képsorokban a közös étkezésüket látjuk. Az étkezés után az anyós a baba szájába mandaringerezdet ad, majd németül felszólítja, hogy ki ne köpje. Ekkor tolulnak fel az emlékek az elbeszélőben, felidézi az előző karácsonyt, amikor szülés után gyengélkedett, s bár nagyon rosszul érezte magát, ki kellett szolgálnia férjét és a látogatóba érkező anyóst. Ezzel az emlékkel együtt az is megelevenedett előtte, hogy milyen változásokon ment keresztül ő maga és a teste és az is, hogy a kisbaba érkezése nem csupán felhőtlen örömöt, de különös szokatlanságot is hoz a mindennapokba. Az anyós első karácsonyi látogatása feszült hangulatban telt, a konyha levegőjében lebegett az elégedetlensége, amiért a fiatal anya nem tiszta és kivasalt terítővel díszített asztallal várta. A nyugat-német területen élő (ezt a vasfüggöny leomlása után is fontosnak tartotta hangsúlyozni) nő az elitizmusa és a balkánias hangulattal szembeni ellenszenve mellett hozott némi egzotikumot is a háztartásukba, egy grapefruit formájában, amelyhez teljes természetességgel kért grapefruitkanalat. Ez a kanál és ennek hiánya, vagyis inkább maga a kérés már eleve meghatározta a fiatal nő és az anyósa közötti kapcsolatban tátongó szakadékot, amelyet a mostani családi összejövetel és a kisbaba asztalra köpött mandaringerezdje még tovább mélyített.

 

 

Szirmai Panni A nők dolga című kisprózája egy különös anya-lánya kapcsolatot mesél el, egy nő szemszögéből, aki demenciával küzdő édesanyjával beköltözött a Gondozási Központ kétszemélyes kapszulalakásba. A női lét itt a társadalom szemüvegén keresztül, a feltétlen gondoskodás köré szerveződő létezésként jelenik meg, miközben az elbeszélő perspekítvájából azt láthatjuk, hogy az édesanyjáról való gondoskodás miképp szigeteli el őt a „kapszula-lakótelepen” kívüli világtól. Ebben az elszigeteltség-érzésben benne rejlik az a félelem is, hogy mi történik majd, amikor édesanyját elveszíti, és vissza kell térnie a mindennapi élethez.

A kispróza bepillantást nyújt a kapszulalakások női lakóközösségébe, amelyben szintén a korábbi valóságtól való elszakadás tükröződik, de az elbeszélő és az édesanyja közötti kapcsolatba is betekintést nyerhetünk, valamint a többi családtagról is kialakulhat bennünk egyfajta kép, így ismerhetjük meg – persze csak felszínesen – az elbeszélő cinizmusra hajlamos apját és a prózai én nővérét, akinek élete ugyancsak a gondoskodás körül forog, csak éppen saját gyermekeire irányuló módon.

Az elbeszélő valamiféle sorsörökséget lát a kialakult helyzetben: úgy próbálja édesanyja számára megteremteni az otthonosság érzését a kapszulában, ahogyan az édesanya próbált számukra otthont teremteni. Ám közben a betegség árnyékot is vet a mindennapokra, a viszonyukra – amely bensőséges is lehetne – rányomja az idegenség bélyegét, még akkor is, ha az elbeszélőt még felismeri az édesanyja. A személyes megélésekbe pedig időről időre beszivárog egy-egy tudományos tény, néhány orvosi javaslat, de a tárgyilagosságot végül elnyeli az egyéni sorsok és tapasztalatok áradása.