Veress Dániel
Ha most, a beszélgetés elején – mielőtt megismerném, hogy te mit gondolsz róluk –, muszáj lenne egyetlen kulcsszóban összefoglalnom az objektjeid és a grafikáid lényegét, akkor a „gyerekkor” fogalmát adnám meg. Azért is, mert a honlapodon olvasható bemutatkozásban többször utalsz a saját gyerekkorodra. Ráadásul a munkáid közül nem egy kissrácokat ábrázol, és még több idéz meg játékokat a megformálásával, a léptékével. Mindeközben intellektuális körökben a gyerekséget – hacsak nincs benne valami csavar, vagy nem terheli trauma – sablonosnak, az életrajziságot pedig idejétmúltnak tartják. Nem bizonytalanít el ez a művészeti közeg?


Kortmann Járay Katalin

Zavarni biztosan nem zavar, nem próbálok megfelelni az elvárásoknak. Azt gondolom, hogy az alkotótól függ, mennyire enged bepillantást a saját életébe. Ha megteszi, akkor fontos kérdés, hogy öncélúan használja-e fel a gyerekkorából, magánéletéből vett részleteket, vagy áthelyezi azokat egy másik kontextusba. Én próbálom ezt a kontextust megtalálni.


Hol keresed a keretezési lehetőségeket?


Mióta édesanya vagyok, ha nem is analizálom túl a gyerekeimet, de tudatosabban gondolkodom az életkorok különbségéről. Tartja magát az az elmélet – és a saját kisfiaimon is ezt látom –, hogy a gyermek hasonló módon kerül kapcsolatba a természettel, a környezetével, mint az állatoknak, tárgyaknak lelket tulajdonító, animista ősember. Fontosabb azonban, hogy régóta foglalkoztat a kortárs animizmus jelensége, és szerencsés véletlen, hogy az animizmusra az utóbbi években művészeti trend épült rá.


A másik két kontextus a kilencvenes évek és a posztszocialista Kelet-Európa. Azaz a saját gyerekkorom ideje, ami a régiónkban a rendszerváltást követő, átmenetinek nevezhető évtizedet jelentette. Az ezirányú érdeklődésem abban a hét évben erősödött fel, amíg Németországban tanultam és éltem. Amikor Münchenben voltam Erasmusszal, velem egyszerre volt ösztöndíjas egy karakteres stílusú, cinikus lengyel fiú, Gregor, akivel jóban lettünk, de a nyugat-európaiak kevésbé találták vele a közös hangot. Megmaradt bennem ennek a klikkesedésnek az élménye és az egyik angol lány mondata: „persze, ti azért értitek meg egymást, mert ugyanabból a regényből származtok”. Nyilvánvalóan a kelet-európaiságunkra és arra a történelmi háttérre utalt, ami összeköti a lengyel és a magyar társadalmat. Ez volt az a momentum, amikor beakadt a kérdés, hogy miért értem olyan sok gesztusát egy kortársamnak annak ellenére, hogy nem egy országból származunk. Később évekig éltem Berlinben, ahol egyrészt a mai napig tényleg erősen érződik a Nyugat és a Kelet különbsége, másrészt sok velem egykorú kelet-európai művész munkáját is meg tudtam nézni. Ezek esetében nagyon sokszor fogott el a „na, ezt tényleg értem” vagy az „ezt én is így csináltam volna” érzés anélkül, hogy tudtam volna a művész kelet-európai hátteréről.


A gyerekkor és posztszocializmus kapcsolódása most már világos. Összekapcsolod az animizmust és a szocialista örökséget is?


Össze! Ha a tárgyak szempontjából tekintek erre, akkor számomra az a lényeg, hogy az animizmus többlettartalommal ruházza fel a tárgyat. Ha pedig a szocialista örökségről gondolkodom, akkor olyan tárgyakat keresek, amelyekhez kollektív tapasztalatot, emlékeket lehet társítani.


Ráadásul – ahogy futólag már említettem – az animizmus mint téma és az ahhoz gyakran kapcsolódó, kissé totemisztikus, kissé bizarr formavilág Kelet-Európában különösen népszerű. A kiállítóterekben talán kevésbé sűrűn lehet találkozni ezzel a tendenciával, de olyan, az Instagramon különösen futó művészeti blogok, mint a KubaParis és az O Fluxo, nagyon láthatóvá teszik. Ezek a platformok természetesen szűrik, zsűrizik a tartalmaikat. A művésznek úgymond pályáznia kell, és a szerkesztők kilencven százalékban olyan megközelítéseket hoznak le, amire ráragaszthatjuk az animista címkét. A dömpinget látva persze feltehetjük a kérdést, hogy mi áll a háttérben. Annyira átütő a trend, hogy csak ilyen munkákat küldenek be? Vagy azok, akik viszik az említett oldalakat, éppen ezt az érzékenységet tartják érdekesnek? Nyilvánvalóan a művészek és az Instagram-csatornák hatnak egymásra, a végeredmény pedig az, hogy elárasztják az internetet ezekkel a képekkel, amikkel – nehéz megfogalmazni, hogy mi, de – valami nincsen rendben. Számomra mindebből az az atmoszféra a legfontosabb, amit az animistaként címkézhető objektek, installációk keltenek. De a saját emlékeimet is elsősorban azért szeretem a magam vagy mások számára megidézni, mert erős hangulati tér alakulhat ki a nyomukban.


---


A teljes beszélgetés elolvasásához kattints ide.


Az olvasótermi tartalmak hozzáférése előfizetéshez van kötve. Az először regisztrálóknak azonban egy hétig ingyenes és minden kötelezettségvállalástól mentes elérést biztosítunk.