Kezében aktatáskát, karján zakót, fején kalapot viselő, elegáns, de rettenetesen
verejtékező férfi nyit be az ajtón, melyen ezen felirat díszeleg: Dr. Aurel Demian,
avocat – ügyvéd. Kalapját a fogasra dobja, zakóját is oda akasztja. Táskáját az asztal-
ra teszi. Ekkor tűnik fel neki a friss cigarettafüst. Oldalra néz – egy széken valaki
ül. A Bánságra telepedő júniusi hőség ellen leárnyékolt irodában nem ismeri fel a
figurát. Kihúzza a fiókot, amelyben revolverét tartja. A dohányzó figura felemelkedik
a székből, és néhány lépést tesz az ügyvéd felé. Megszólal:
– Hát vége van, Aurel?
A doktor félig-meddig megnyugszik. Miklós az, egykori iskolatársa, aki bár jó eszű
volt mindig, mégis újságírónak csapott fel. Mondjuk stílusa van, és kitartó, gondolja
Demian doktor.
– Valami gengszterfilmből lested el, hogyan kell a frászt hozni az emberre?
– Ó, képzeld, olyan filmet láttam, amelyben beszéltek a szereplők! És énekeltek!
Hihetetlen!
– Remek, legközelebb majd azzal jössz, hogy színes mozgóképet néztél. Igen,
vége van, ítélet született. Kubelkáné, a fővádlott kapta a legnagyobb büntetést,
összesen...
– Ne, kérlek, ezt még ne mondd el! Meg szeretném írni a történetet az elejétől.
És jobb, ha magam is csak a végén tudom meg a kifejletet. Ha nem érsz rá most...
Demian doktor éppenséggel nem érne rá, valaki várja egy kellemesen hűs szál-
lodaszobában. De úgy dönt, mégis szakít némi időt, egy efféle interjú sokat növel-
het az egyébként sem kis népszerűségén. (...)
Ha felkeltette az érdeklődésedet ez a frissen megjelent novella, akkor itt tudsz további műveket olvasni.
