A Kalligram szeptemberi száma igen színes lett, bizonyára mindenki talál benne olyan írást, amit igazán közel érezhet magához. Most egy rövid áttekintés formájában mutatom meg a lapszám sokszínűségét.

 

Márton László Halj már meg! című novellája különleges, komplex, humorban, iróniában, groteszkbe hajló elemekben gazdag próza. A történet középpontjában Hariss Ottó rendező áll, aki az operatőr Csikasz Bálinttól tudja meg, hogy a Halj már meg! című filmjének terve hosszú idő után végre megkapta a támogatást. Ám azt is megtudhatjuk az elbeszélőtől, hogy Hariss kedve időközben elment ettől a filmötlettől. Ez azonban nem tartja vissza a narrátort attól, hogy betekintést nyújtson a forgatókönyv megszületésének folyamatába, abba, hogy hányféle variáció lehetősége merült fel.

 

A forgatókönyv különböző verziói és az egymásnak ellentmondó ötletek, valamint ezek abszurd jellege humorral fűszerezve rajzolja meg a forgatókönyv, a szereplők és a történet útját, ami olyannyira rögös, hogy kész csoda, hogy egyáltalán megszülethetett a film terve. Ami viszont a történet végleges kialakításánál is több fejtörést okozott, az a megfelelő cím megtalálása volt. Harisst ebben a kérdésben még egy Mikszáth Kálmánra hasonlító és Mikszáth írásait is jól ismerő villanyszerelő is segíti, a rávezetés módszerével, abszurd szituáció keretein belül, amely már a kezdetén, a villanyszerelő érkezésekor is komikusnak hatott, miközben a hazai filmipar valóságára is reflektál, ennyiben kesernyés mellékízt is hagynak maguk után a film történetének villanyszerelőhöz kapcsolódó epizódját elindító mondatok:

 

„Pénzügyi helyzete számottevően javult. Most már megengedhette magának, hogy akár a villanyszámlát is kifizesse. Egyik ismerőse ajánlott egy megbízható villanyszerelőt, aki egyrészt helyre tudja állítani a bemenő vezeték eredeti állapotát, vagyis hozzányúlhat a villanyórához, másrészt nem fogja feljelenteni a kuncsaftot, amiért előzőleg nyilvánvalóan lopta a villanyt hónapokon, talán éveken át.”

A villanyszerelő végül nem csupán az áramellátás szakszerű és törvényszerű módját állította helyre Hariss rendezőnél, de a filmterv eredeti címébe vetett bizalmát is, mégpedig a hitelesség mellett szóló érvvel.

Persze a filmszakmában dolgozó kollégák nemigen tudták komolyan venni a villanyszerelőt és azt, hogy az ő meglátásaira alapoz a rendező. Különösen Törzs Rita dramaturg tartotta komikusnak azt, hogy Harisst ilyesmi befolyásolja, de talán annyiban meg is volt az elismertségen nyugvó alapja erre, hogy – miként az elbeszélő is mondja – Törzs Rita „okos, néha még a rendező helyett is”, vagyis szaktekintélyként bízhatott abban, hogy az ő szava nagyobb befolyással lesz a rendezőre, mint a villanyszerelő véleménye. Ugyanakkor Törzs Rita és a rendező különleges, ambivalens viszonyát és egykori kapcsolatukat is szóba hozza az elbeszélő, s ebből nem csupán a hölgy szakmai útja és felsőfokú tanulmányainak egyes mozzanatai bontakoznak ki, de a dramaturgok színházi hierarchiában elfoglalt pozícióját is bemutatja az elbeszélő, méghozzá filozófiai meghatározásokat is megszégyenítő fogalmi alapossággal. Emellett pedig Törzs Rita vázlatos szakmai életútjának egyik hosszabb elágazásából megismerhetjük a jól ütemezett női sírástól a vizsgákon engedékennyé váló Oltványi professzor urat is.

Azonban a történet uralkodójává Törzs Rita válik, aki vélhetően a rendező és az elbeszélő számára is fontos személy, s talán a támogatást elnyerő film elkészülésében – feltéve persze, hogy valóban elkészül – nem „csak” dramaturg lesz.

Ez a több szálon futó, történetbe ágyazott történeteket magába sűrítő írás mesél a filmipar világáról, az emberi jellemvonásokról és az élet különféle szituációinak meglepetés jellegéről is.

 

Úgyszintén a Kalligram szeptemberi számában jelent meg Endrey-Nagy Ágoston Pálmák, fekete című verse, amely a pszichiátria folyosóiról és kórtermeiről ad érzékletes leírást. Emlékek és képzettársítások sorakoznak, mindezeket a kórház és pszichiátria különböző helyei, az ottani tapasztalatok, látványok és szagok és ízek hívják elő. A kórterem és a kórházban töltött idő a tengerparton átélt pillanatokat, megéléseket és tapasztalatokat eleveníti fel. Metszéspontjuk a szorongás, a végeláthatatlanság ébresztette, megragadhatatlan szorongás, a kiúttalanság érzése, valamint az, hogy a kórházba látogatók és a tengerhez utazók mindkét helyszínt „toposszá írták”. Meg persze a „tengersötét”, amely már a vers első sorában felbukkan, a lélek és a kilátástalanság feneketlen mélységét elénk tárva. Bár az utolsó versszakban a felépülés „partjai” jelennek meg, ezek a partok idegenek, távolinak tűnnek és nem felhőtlen boldogságot, hanem megannyi áldozatot rejtenek.

 

„Áldott határmezsgyék két világ között:

partmenti vizek és pszichiátriák.

[…]

Menekülnek a tanúk. Jól teszik.

Nem maradt semmi, csak halrágta végtagok,

jelentés nélküli hordalék és csírázó kókuszdiók

a felépülés idegen partjain.”

 

Filozófiára éhes ínyenceknek pedig ajánlom Hans Robert Jauss Hans Robert Jauss: Én magam és a másik (Megjegyzések egy hermeneutikai nézőpontból) címmel megjelent írását, Weiss János fordításában, valamint Weiss János utószavát is. Jauss esszéje remek filozófiatörténeti és fogalomtörténeti szöveg, emellett pedig fenomenológiai és hermeneutikai kérdésekbe is betekintést nyújt, az individuum és az individualitás, valamint az interszubjektivitás problémáját a középpontba állítva.