Pion István, akit a magyar irodalmi élet eddig slammerként és költőként ismert, A Búbánat-völgyön át című kisregényével hivatalosan is belépett a prózaírók táborába. Igen nagy kihívás elé állította saját magát az első regényében: a kimondhatatlant kísérelte meg elmesélni. A szerző mégsem marad adós a megvalósítással, ráadásul meglehetősen széleskörű nyelvi eszköztárat mozgósít. A hétköznapi hangvételű, szikár, de az érzéseket is előtörni hagyó történetmesélés, a nemritkán kenetteljes egyházi nyelvezet, a tényekre szorítkozó jogi nyelvhasználat mind-mind arra szolgálnak, hogy a főszereplő kamaszfiú életének egy sokáig elhallgatott, a tudat mélyére zárva, titokként kezelt mozzanata fokról-fokra feltáruljon. Pion István egy kamaszfiú felnövéstörténetén keresztül mutatja be, hogy a kiskamaszként elszenvedett abúzus miképp hat az áldozatok későbbi életére, hogyan formálja a test határaihoz való viszonyulást, milyen módon hat a kialakuló szexualitásra, és mennyiféle formában köszönhet vissza a traumatikus élmény. Jóllehet Pion István kisregénye – ahogy maga a szerző is elmondta Valuska Lászlónak a Könyves Magazin podcast-felületén közzétett beszélgetésben – egy önéletrajzi ihletésű történet, néhány fiktív elemmel tarkítva, mégis jóval több tárul fel benne, mint az egyéni megélések és az egyéni szenvedés. Az áldozati lét, valamint annak vállalása, az azzal való szembenézés ugyanis nem privát, hanem társadalmi ügy. Még inkább az egész társadalmat érintő kérdésnek kell tartanunk az egyház(ak)on belüli szexuális visszaéléseket, amelyeknek egyik megnyilvánulása Pion kisregényében is a (trauma)történet részét képezi.
Pion István regénye egyes szám első személyű elbeszélés, amely három részre tagolódik, Bevezetés, Tárgyalás és Befejezés fejezetcím szerint. Ezek a fejezetek nem csupán tematikusan válnak el egymástól, hanem sokkal szembetűnőbb módon nyelvileg és stilisztikai szempontból is éles határvonal húzható közéjük. A Bevezetés magát a felnövéstörténetet foglalja magában, a kötetnek több mint háromnegyedét ez a fejezet adja. Ez a fejezet negyvenkét számozott egységre tagolódik, amelyekben a kamaszfiú életének egy-egy hétköznapi, ám a személyiség alakulásfolyamatai felől nézve jelentősnek látszó mozzanata tárul fel, jobbára történetfragmentumok formájában. A visszatérő töredékesség itt nem hiányként – és végképp nem hiányosságként – jelentkezik, sokkal inkább arról van szó, hogy egyrészt a visszaemlékezés sajátossága a töredékességet eredményező, szándékolt vagy épp szándékolatlan önkényesség. Másrészt pedig a történetfragmentumok eszközként is szolgálnak, magukban hordozzák azt a feszültséget, amelyet az elfojtás, a mélyen elzárt, kimondhatatlan történet kelt, s egyúttal magukban rejtenek utalásokat is, amelyekben implicit módon, halvány nyomokként bújnak meg a kimondhatatlan, feldolgozatlan megélések, amelyekre a főszereplő két évtizeden át visszaemlékezni sem volt képes.
A Bevezetés első rövid történetében ziláltan, valamiféle fájdalmas önkívületi állapotban látjuk a kisregény ekkor tizenkét esztendős főszereplőjét. A fiú csapzottan, izzadtan, kissé imbolyogva tart – vagyis inkább bolyong – hazafelé. A kollégiumba költözés előtti utolsó nyári nappal veszi kezdetét a regény. A főszereplő kamaszfiú az édesanyja és édesapja hangját is tompán hallotta, mintha „a zuhany alól” szóltak volna hozzá. Homályossá vált minden, ami a külvilághoz kötődik, még az előző napi lábtengó-győzelméről is megfeledkezett, az aznapiról pedig nem is tudott számot adni az eredmény iránt érdeklődő apjának. Mindvégig világos, hogy itt nem egy erőteljes napszúrás tünetei jelentkeztek a fiúnál, hanem egy traumatikus élmény utóhatásai bontakoznak ki, egy olyan sokkoló megélés nyomta rá a bélyegét erre a napra, amelynek a tartalma elmosódott a traumajelleg következtében, illetve olyan mélyen érintette a fiút, hogy a tapasztalás kifejezhetetlenné vált. A regény nyitójelenetében mindvégig ott vibrál a kimondhatatlanság feszültsége, amelyet a szerző tökéletesen fenn is tart a szakasz végéig. A kisregény nyitánya végül egy ugyancsak a nyugtalanságot fokozó szimbolikus gesztussal és egy visszatérő szimbólummal, a babarózsaágyással zárul:
„Fölmentem az emeletre, levettem a rám tapadt ruhát, lezuhanyoztam, megtörülköztem, megfésülködtem, még úgy, meztelenül kimentem az erkélyre, és a korláton át belevetettem magam a lent elterülő óriási babarózsaágyásba.” (12.)
Ezután a hatosztályos gimnázium megkezdése és a városi kollégiumba költözés, valamint a kollégiumba való beilleszkedés életszakasza következik. Pion István részletgazdagon festi meg a kollégiumi életképeket. Itt is hitelesen érvényesül a tizenkétéves kiskamasz perspektívája, a szlengekkel és káromkodásokkal telített nyelvi regisztert is kreatívan, túlzások nélkül használja a szerző, elkerülve azt a veszélyforrást, amely a tinédzserek nyelvi fordulatának túlhasználásában rejlik, s amely parodisztikussá változtatná a szöveget. A nyelvi eszközökben fellelhető lehetőségek nagyfokú kiaknázása hozzájárul ahhoz, hogy az első két kollégiumi év élményeinek tartalma és a főszereplő életében betöltött szerepük is érzékletesen bontakozhasson ki. A kisregény főszereplője a városi kollégiumba kerülésekor még a szecskáknál is két évvel fiatalabb, ám ennek ellenére igen jól sikerül beilleszkednie. Jóllehet a megalázó helyzetekből neki is kijut – például rendszeresen le kellett nyalnia az ajtóról az anyukája által sütött brownie felismerhetetlenségig szétmázolt változatát –, a kollégiumi hierarchia csúcsán álló fiúk befogadták, ez hozta el számára az első cigarettázást és az első berúgást is. Annak pedig különösen örült, hogy az elsőéves kollégistatársainak többségével ellentétben rá nem aggatták a „buzi szecska” jelzős szerkezetet, sőt a szecskák beavatásán is egy angol nyelvű rapszöveg és egy hálás, győzedelmes szerep jutott neki.
Az italozásba és az éjszakai életbe való beavatás vezette el a tizenkét éves fiút a szexualitás és a női test felfedezéséhez is. Igaz, csupán egy meglehetősen rövid, kéthetes párkapcsolat és két egyéjszakás futókaland megtapasztalásáról van szó, mégis nagy jelentősége van mindhárom liezonnak a fiú felnövéstörténetében. A kollégium hangulata és az idősebb vezéregyéniségektől ellesett attitűd a kamaszfiú társasági életére nagyon jó hatással volt, nem így a tanulmányi eredményeire. Az iskolából való kimaradásai állandóvá váltak, két ellenőrzőfüzet rendszeresítéséhez kellett folyamodnia, annak érdekében, hogy a rossz osztályzatok, szaktanári figyelmeztetések és a hamisított igazolások ne kerülhessenek a szülei szeme elé. Első pillantásra azt gondolhatnánk, hogy a tinédzserkori züllés iskolapéldáját látjuk, és bár az aktív szociális élethez hozzá tartozó programok biztosan elvitték a fókuszt a tanulmányi kötelezettségekről, az élményekkel és kalandokkal telített kamaszkor történetében fel‑felbukkannak pánikmozzanatok is. Ilyen a táblatörlő szivacs megérintésétől való pánikszerű félelem, amelyből körvonalazatlanul ugyan, de kirajzolódik, hogy egy korábbi, traumatikus élmény emléke által felébresztett szorongás alakult át félelemmé, amikor hetesként a táblatörlésre került sor.
„A rongyot lecserélték szivacsra, és amikor hozzáértem, azonnal kirázott a hideg, ömleni kezdett rólam a víz és szúrt a mellkasom.” (34.)
Hasonlót élt át a kamaszfiú, amikor a kollégiumi szobájában egy zaklatott alvás során a lepedő alatt lévő szivacshoz ért. Azonban a táblatörlő szivacs érintésétől való borzongás az iskolai tanulmányaira és előmenetelére is hatással volt, ugyanis a pánikreakció után megszólalni sem tudott a matekórán. Valójában a matematikatanárral kialakult konfliktus indította el a főszereplőt az iskolából való kimaradások és az okirathamisítás útján. Mígnem fenyegető közelségbe került a kirúgása, és a szülők is értesültek a fiú iskolakerüléséről, kénytelenek voltak szembenézni a valósággal, a kamaszfiút pedig szembesítették azzal, hogy el kell hagynia a kollégiumot, a nyolcadik osztályból még hátralévő másfél hónapot az igen körülményes bejárás megoldásával kell végigcsinálnia, s el kell hagynia a kollégiumot. Pion István a kamaszfiú magyarázkodásába és a hétköznapi nyelvbe ékelt gyönyörű, lírai képekben mutatja be, hogy mit is jelent egy otthonossá vált közeget hátrahagyni, végleg elmenni egy olyan helyről, amely a viszontagságok ellenére önbizalmat, új lehetőségeket adott, s hozzásegített a múlt felejtéséhez, vagy legalábbis elfedéséhez. A szülőknek szóló magyarázat és a belső monológ, amelyet a távozás kiváltotta érzelmek szültek, egybefolyik, összeolvad, a mentségek keresése és a megszokott élet, közeg folytatásának menthetetlen lehetetlensége összeolvad:
„Én csak, nem tudom, lehet, hogy a rázós hazaút miatt tört apró szilánkokra a kolesz összes ablaka, de az is lehet, hogy egyszerűen ideges voltam, és rosszul csomagoltam el, nem tudom, én csak…” (55.)
Főhősünk már a nyolcadik osztály utolsó heteiben próbált lélekben felkészülni arra, hogy mi vár rá a katolikus gimnáziumban és az egyházi kollégiumban, annyit biztosan érzett, hogy radikálisan más élet várja, mint amilyet a városi kollégiumban megszokott és sok szempontból meg is szeretett. Az egyházi kollégiumba való költözést azonban megelőzte az általános iskolai ballagás, ahol ugyan nem ballagóként vett részt, de egykori osztálytársaival együtt ünnepelt. A ballagás alkoholos mámorában telt estéje után azon az éjjelen öltött emberalakot az egykori, továbbra is körvonalazatlan, kimondhatatlan, de intenzív érzéseket kiváltó trauma. Az éjszakába belopódzó személy léptei és hangja ezúttal is távolinak tűnt, elmosódott, ahogy az alkoholba ázó éjszakán a találkozás valósága és az álom alternatív valósága összefolyik. Összefonódásuk a babarózsaágyás képében csúcsosodik ki. Továbbra is a lezáratlanság és a kimond(hat)atlanság fogságában van a traumatikus megélés emléke.
A Bevezetés második részében a főszereplőt az egyházi kollégiumban látjuk. A kisebb szerkezeti egységekben megtalálható a kollégiumi napirend, a gyónás szövege, visszaemlékezés a városi kollégiumban töltött időre, a lányokra, akikkel szexuális viszonya volt, az egyházi kollégium zuhanyzójában zajló jelenetek, az osztálykirándulás és az iskolai síelés leírása. Stiláris kavalkád a Bevezetés című fejezet második része, ez a stílusegyveleg, a kifejezésmód sokszínűsége különös lendületet ad ennek a résznek, ellensúlyozva az egyházi kollégium rigorózus jellegét és azt a merevséget, amelyet a szigorú szabályok jelentenek. A második rész központi karaktere Nelzon testvér, a végzősök prefektusa, akivel a főszereplő jó viszonyba került, ám ebben a baráti – és bizonyos szempontból mentori – viszonyba az első pillanattól fogva testiség, fizikai közeledés is vegyült. Megalázó helyzetekből ebben a kollégiumban sem volt hiány, Nelzon testvért is először egy ilyen szituáció kialakítójaként látjuk, amikor a zuhanyzó helyiségben büntetésből fekvőtámaszt csináltat a meztelen fiúkkal, ekkor határozta el azt is, hogy a főszereplőből szertornászt farag. A szertorna szervezésén kívül gyóntatásokat is vállalt, a kötet elbeszélője is gyónt néhányszor Nelzon testvérnek, több ízben boroztak is együtt. Ahogy Nelzon testvér gondolta, a főszereplő valóban sikereket ért el szertornában, még súlyos – és eltitkolt – térdsérülésével is országos bajnok lett korláton. Ez az eredmény jelentette a Nelzon testvérrel való viszonyban a fordulópontot. Jóllehet korábban sokan rebesgették, hogy Nelzon testvér intim viszonyba került néhány fiúval a kollégiumból, a regény elbeszélője még Bernbe is elkísérte őt, egy egyházi hagyatéki ügyben, erőteljes szexuális közeledésre utaló jelek csak halványan mutatkoztak.
A korláton aratott győzelem és a térdműtét után Nelzon prefektusi szobájában látjuk a főszereplőt. Nelzon zuhanyzott, és egy ponton behívta a főszereplőt is, majd előrevetítette, hogy megmasszírozhatnák utána egymást. Az elbeszélő néhány pillanatra lefagyott, a korábbi, traumatikus élmények bénító hatása érvényesül itt, ám végül felül tud kerekedni ezen a dermedtségen, s a babarózsaágyás képét, rajta a „szégyen virágait” vizionálva visszatért a szobájába. Bár Nelzon testvérrel nem folytatódott a viszony, de amikor pár héttel az eset után egy csapat fiú faggatta az elbeszélőt, hogy mi van közte és Nelzon között, ugyanis viszonyt sejtettek, a főszereplő kijött a sodrából, agresszívan reagált az őt ért támadásokra. Ebben a jelenetben tükröződik igazán az eset felkavaró jellege és az, hogy az áldozati pozíció ellenpólusát szerette volna demonstrálni. Fájdalom, düh és tehetetlenség sűrűsödik a heccelést és az arra adott reakció leírásában. Nem csupán a Nelzon testvér szobájában történtek felkavaró ereje mutatkozott itt meg, hanem legfőképp az a korábbi, ekkor még megfogalmazhatatlan traumatikus élmény, amely a menekülési reakciót kiváltotta, és amelynek köszönhetően a főszereplő nem lett újra szexuális abúzus áldozata.
A tizenkétévesen átélt trauma a Tárgyalás részben bontakozik ki, meglehetősen tárgyilagosan, először slam poetry előadás formájában, körvonalazatlanul írta meg az elbeszélő a vele történteket, ám ez nem lett eléggé explicit, a félreértések és a meg-nem-értések eloszlatása érdekében végül újságcikk született belőle, ahol már világosan szerepelt mindaz, ami korábban, a színpadra szánt szövegben rejtetten jelent meg.
„Azt mondtam el, sajnos egészen más szavakkal, hogy fiatal koromban szexuális abúzus áldozata lettem, és hogy ennek következtében olyan fordulat állt be az életemben, ami a pszichológusok szerint nagyon ritkán történik meg. Az abúzus előtt a fiúkhoz vonzódtam, de a trauma óta csak lányok voltak az életemben.”
Az abúzus körülményeinek részletes felidézésében megjelenik egy sátor, két idősebb fiú, akik közül az egyikkel szexuális kapcsolata volt abban az időben a főszereplőnek, valamint a sátorba helyezett, fedetlen, huzat nélküli szivacs, amelyen a szexuális kényszerítés zajlott. A szivacsok és az őszibarack érintésétől való viszolygás gyökerét pillanthatjuk meg itt. Ezt tetézte az, hogy Nelzon testvér, miután megtudta a korábbi abúzus tényét, újabb abuzív szituáció elé állította az elbeszélőt, amely ugyan kisebb traumát okozott, de felerősítette a korábbi megéléseket. Az eljátszott bizalom újabb, leküzdhetetlennek tűnő akadályt gördített a kimondás útjába. Az áldozati szerep szégyene, a bujkálás kényszere és fájdalma, valamint a traumával élés mély magányossága válik uralkodóvá.
A traumákat feltáró cikkre érkezett reakciók is felvillannak, ám egy cseppet sem sarkallják arra az áldozatokat, hogy érdemes megszólalni, hogy a kimondás bátorsága nem jár annyi kockázattal, mint amennyire felszabadító tud lenni. Ám reménykeltő, hogy a lap szerkesztősége kiállt a főszereplő mellett, s a húsz évnyi hallgatás megtörése ahhoz vezetett, hogy újabb sértettek szólaltak meg, az ügyben érintett szerzetes szerzetesrendje pedig megkövette az áldozatokat. Így a hallgatásra kényszerítő reakciók és a megszólalásra buzdító álláspontok ütköznek össze. A kétféle megközelítés kollízióját az emlékbe eltett, a tizenkétévesen átélteket magában foglaló rendőrségi jegyzőköny, valamint a szerzetes elleni vádpontok és a hosszasan zajló per néhány részlete tárgyilagos hangvételével töri meg. Ám a kötet az elbeszélő személyes reflexiójával zárul, amely nem tárgyilagos, hanem érzéseket, az abúzus után másfél évtizeden át bejárt utat tárja fel. Az elbeszélő tudja, milyen fájdalommal jár a kimondhatatlanság, milyen elemi erővel hat a szembenézés, ahogy azt is, hogy milyen kockázatokat rejt magában a kimondás. Mégis a bátorság útjára lépett, vállalta a megszólalás terhét és felelősségét, mert a mások számára való tanulságot helyezte előtérbe.
Ha azt mondjuk, hogy Pion István könyve tanulsággal szolgál, azzal valójában szinte semmit sem mondtunk. Ez a regény sokféle stíluseszközzel, számos hangnemben fejez ki együttérzést mindazok iránt, akik hasonló, kibeszéletlen traumákkal küzdenek, nem tagadja le és nem hamisítja meg az utat, amely a traumatikus eset megértéséig és a megszólalásig vezet, nem takarja el a feldolgozásban megtapasztalt mélységeket sem. A kisregény elbeszélője vállalja, hogy áldozat lett, de nem vállalja az áldozati létet, nem hajlandó belesüllyedni abba a pozícióba, amelyben hallgatás és elhallgatás az osztályrésze, felismerte, hogy a traumát nem nyomhatja el magában élete végéig, mert akkor sosem léphet ki az áldozati pozícióból. Ez a kötet nem pusztán saját traumát dolgoz fel, hanem szól mindazokhoz, akiknek részük volt hasonlóan megrázó élményekben, közösséget vállal velük, megértően viszonyul a hallgatásukhoz, de nem merül ki ebben a közösségvállalás, ez a könyv továbblép, ösztönzi őket arra, hogy felismerjék azt, ami felismerhetetlennek látszott és szavakba öntsék mindazt, ami megfogalmazhatatlannak tűnt. Mert mégiscsak a kimondás hozhatja fel az embert az élet felszínére az áldozati lét fuldoklásából. A Búbánatvölgyben tett kirándulás a kötetben kalandosan, fantáziaelemekkel gazdagítva jelenik meg. A főszereplő még a hatosztályos gimnáziumi osztályával vett részt ezen a kiránduláson, igaz, elkésett, egyedül ment az osztálya után. A kötet egésze szempontjából azonban merőben új jelentést nyer a Búbánatvölgy és a késés is. A későn felfedezett abúzustapasztalat és a feldolgozás gyötrelmes lelki útja ad új konnotációkat a főszereplő történetének – mindenkinek, aki hasonló tapasztalatokat szerzett, át kell jutnia a búbánat völgyén, hogy elérje a felszabadulást, és végre levethesse magáról a hallgatás évtizedek óta egyre nehezedő terhét.
