Schillinger Gyöngyvér: Kicsoda ez a Horváth Eve?

Ajánló Horváth EvePrivát idegenvezetés című kötetéről

 

 

„megnéztük a psychót és őszintén

félni kezdtem

hogy nagykoromban gyilkos leszek”

 

 

    Schillinger Gyöngyvér

 

 

Egy kezemen meg tudom számolni, hány költő jön be. Ez persze túlzás.

Annyira azért nem.

Azt sem tudom, mitől jó egy vers. Elolvasom, és vagy elhiszem, amit ír, vagy leugrik róla a szemem, mert egyrészt túl sokat akar mondani, és ehhez messze túl kevés, másrészt kikönyököl a lírai ihletettség, amitől, őszintén, rosszul vagyok. Te jóisten. Mennyi rossz verset olvastam, rahedli rossz költeményt, pont nekem nem kéne ilyen fölényesnek lenni.

 

 

Aztán jön valaki, akinek magamban mondogatom a verseit. Dallamtapadás. Beszamárfülezem Horváth Eve kötetében az oldalakat, aláhúzom a kedvenc verssorokat, gyalázat, mondta régen egy rokonom. Nem bánunk így egy könyvvel, a szöveget egyébként sem lehet feldarabolni.

A mai napig húzkodok, „ne vedeld meg a tejet kell a palacsintába”, „kicsi halálfej, ahogy tündöklik a szelfin”, „fügét aszal a konvektoron”.

 

 

Nem tudok Horváth Eve-ről semmit, tényleg semmit, nézem a borítót, majdnem egyidősek vagyunk, galléros pólóban áll a képen, Privát idegenvezetés. Nem olvasok kritikát, ahhoz túl rövid az élet, a kritikusok most csóválnák a fejüket, szinte látom. Nem guglizok rá, költőről, íróról privátban jobb nem tudni semmit. Ami vicces, mert pont a privátról tudok meg mindent. Ráközelít, mint egy fotós a teleobjektívvel, aki részletekben mutatja meg az egészet.

„belefut a bőrbe”

 

 

A Kalligramban olvastam tőle először verset, „ezerért véres epertepertő”, posztoltam instán, hárman lájkolták, ez persze nem a költő hibája. Fülszöveg Németh Gábortól (N.G.) – de jó lenne, ha ilyen szinten képes lennék megfogalmazni, ki ez a Horváth Eve, miért járkálok a kötetével a lakásban azzal, hogy „ezt figyeld, ezt hallgasd meg”. „Egyetlen cseppben ott az ezeréves fa…”, írja N.G.

 

 

A vers nem fut bele valami kozmikus mondanivalóba, viszont benne van az életem a nyomorult és gyönyörű részleteivel együtt, „basszus, ez én vagyok.” Kívánhat ennél többet egy költő? Hogy az olvasó magára ismer a verseiben. És nemcsak erről van szó.

Emlékszem, néhány évesen hallgatom Weöres Sándor verseit, anyám olvasta fel, zsigeri élmény, nem tudom megmagyarázni – pontosabban ma sem (nem nekem kéne ajánlót írni…).

 

 

Gyerekkoromból hoz fel valamit, amiről már azt hittem, hogy nincs is – hogy a világ dolgai, amit látok, hallok, érzek, nem külön vannak, minden egyben van, egyetlen felkavaró létélménybe sűrűsödik.

 

 

„imakönyve is volt esténként miatyánk ki vagy

a mennyekben és üdvözlégy mária reggel

vasárnaponként át a falun a fő utcán

csinos szoknyácska szandál a mamán

ünnepi otthonka papán a kocsmai

ingje azon hózentróger orrán borvirág

pezsgett a kultúrélet a templom

és kocsma körül a húsleves előre kész volt”

 

 

Kritika – durva túlzás. Jogász vagyok, mit érdekelne engem a kritika stb.

Író vagyok, és kutya kötelességem írni róla, ahogy tőlem telik.

Nevezzük rövid esszének vagy ajánlónak.

 

 

„ébredezem a gangon, és elgondolom, hogy már

így lesz mindig, meg vagyok állapodva. …”

 

 

Egy idő után persze szanaszét szamárfülezem a kötetet, és akkor már nincs semmi értelme. Hány ilyen könyv van? Kevés. Hány könyv van – ezt most hagyjuk.

 

 

Megkeresem a Libriben, vers és dráma szekcióban alul, az utolsó polcon vékony gerincű könyv, beszorulva más könyvek közé – ez így nem igazság. Tessék minimum borítóval előre tenni. Írok egy ismerősömnek, hogy is van ez, visszaírja, a könyvesbolt döntése, hol és hogy helyezi el a könyveket, ne pattogjak, nincsen ráhatás.

Magamban motyogva járkálok a Libriben, megszólítanak, segíthetek valamit? Segíthetnél, de nem fogsz, válaszolom, és a metrón már olvasom a könyvet, túlmegyek két megállóval, mindegy.

 

 

Magamban ismétlem, hogy

„kavics a cipőben a halálfélelem.

egyszer csak bekerült, így kell

tovább haladni.”

Egy metafora, aminek értelme is van.

 

Lassan fedezem fel a dolgokat. Téli álmot alszom, évekig, könyvek jönnek-mennek, nem tudok semmiről semmit. Ki nyert milyen díjat, eleve ki kicsoda, külön fájlban vezetem, kivel találkoztam, mit mondott, hogy hívják, mert mindent elfelejtek, a valóságnak abba a dimenziójába, ahol élek, kevés dolog jut el. Az emlékeim is például – évek esnek ki, megmaradnak pontos részletek.

 

 

„az éjszakai vonatra anyám is felszállt a keletiben,

műanyag pohárból ittuk a búcsúpiát, …”

 

 

A Privát idegenvezetést 2022-ben adták ki, most 2024. van, azóta kijött az új kötet – magamhoz képest még gyors vagyok. Dimenziók vagy sem, én is itt vagyok, csak fel kell fedeznem.

„… hát így kell megérkezni

a saját valóságba. …”

 

Végig olvasom a délelőttöt, például mikor olvastam utoljára egy egész délelőttön át (szerzett figyelemzavar, digitális demencia)? És mikor olvastam el többször egy verset.

 

 

Tizennyolc évvel ezelőtt (erre persze emlékszem), a jogi karon egyszer ingyen osztogatták az Élet-és Irodalmat. Akkor úgy volt, hogy életem végéig jogász leszek, és az jó lesz. Nem igazán tetszettek a szövegek, és akkor mégis, találtam egy verset, mindegy, ki írta, ez most nem róla szól, mutattam egy haveromnak, hogy te figyelj, ez milyen jó. Most sem tudom megmagyarázni. Azt a bizonyos felkavaró élményt keresem gyerekkorom óta.

 

 

Mégiscsak megguglizom. Neoavantgard hagyomány, szociolíra, olvasom valahol. Oké.

„konkrétan 1 csoda” (N.G.).

 

 

Kérve kérlek benneteket, vegyetek Horváth Eve verseskötetet, ha csak egyetlen versért, akkor egyetlen versért, ha egyetlen sorért, akkor azért. Nem kell becsületesen elolvasni egy könyvet. Hiszem, hogy mindenkinek tartogat valamit – ez itt olyan szép, mint egy karácsonyi reklámszöveg.

 

 

Horváth Eve, de tényleg: köszi.