„És akkor az eső énekelni kezdett, valami rég kihalt

nyelven,

kamionzúgás, koldusnyögés kísérte, vénlányok

ablakain átszivárgó Kossuth rádió.

 

De a közönség süket volt, az ének meg hamis,

el is állt rögtön, mint a teremtés.

Talán pont én voltam a kotta.”

 

(Részlet Kellerwessel Klaus Szerenád című verséből, a Hátam mögött a hulló porcelán kötet nyitódarabjából)

 

2023. augusztus 31-én, 19 órakor a Nyitott Műhelyben személyesen is találkozik Kellerwessel Klaus költő, egyetemi hallgató, a Hátam mögött a hulló porcelán című kötet szerzője, és Visy Beatrix irodalomtörténész, kritikus, esztéta, aki a Szófa online hasábjain átfogó, néhol kifejezetten szigorú ítéletet hozott a kötet verseiről.

 

Szigorú – de igazságos? Te hogyan olvastad a kritikát? Szeretnéd, hogy a személyes találkozás árnyalja a könyvről és a szerzőkről alkotott képedet? Szeretnél további verseket hallani a fiatal költőtől, na meg egy izgalmas eszmecserét, talán vitát közte és kritikusa között? Akkor semmiképpen ne hagyd ki az eseményt!

 

Moderátor: Hacsek Zsófia, a Szófa egyik szerkesztője, író, kutató.

 

Részlet Visy Beatrix kritikájából – a teljes írás regisztráció után olvasható:

 

A párkapcsolati versekben azonban sokkal inkább a hétköznapiság, túlbeszélés, fecsegés dominál, és azok a játszmák, kommunikációs helyzetek, közösségi médiában folytatott üzenetváltások, ami a próbálkozásokat, a csajozás vagy a szerelem nyüglődéseit közvetítik, olykor (megjátszott) kegyetlenséggel, lenézéssel, bántó és önmarcangoló megjegyzésekkel („kívül-belül lapos vagy, mint a kecskemét- / ti éjszakák”, 21. o., „az voltam neked, mint a szegény lány nekem / csak te jobban kezeltél engem, mint én őt”,  29. o.), a szexre tette nyílt utalásokkal („ha már / nem is kúrjuk ripityára azt a félreszerelt IKEA-s kanapét”).

 

Számomra ezek a versek nem az alanyiság erős artikulációi vagy a kimondás szükségességének példányai, sokkal inkább tűnnek fantáziatlan helyzetbemutatásoknak, személyeskedéseknek. 

A Bármi takaróért-ciklus újabb tematikus váltást mutat, a kötet lélektani mélypontjába vezet, apránként. A magányérzet, szomorúság, de sokszor a dacos keserűség kap hangot az egység hat versében. A „senkinek érzem magam”, a belső unalom, szégyen, gyűlölet érzetei és érzései szintén közvetlenül, direkt módon törnek elő, gondolkozni, morfondírozni nincs is min e versek olvastán, esetleg egy-egy hasonlat mutat rá arra, amit már amúgy is értünk:

 

„Ha valóban szeretnék élni, / nem szégyellném, unnám és gyűlölném ezt a bennem / kavargó szégyent, unalmat és gyűlöletet, ami úgy fa- / kad fel bennem, mint aftából a genny” (36. o.).