Gyakorlom a nehéz döntéseket. Akár így is értelmezhetjük a mostani versajánlót, amelyben négy lapból – a frissen megjelent szeptemberi Tiszatájból, az októberi Alföldből, az ugyancsak októberi Látóból és Székelyföldből – válogatom lapszemlébe a számomra leginkább maradandó és magával ragadó négy verset.
A Látó októberi számában jelent meg Ferencz Mónika Azulejo című verse, amelyben a szomorúság, a magány és az elmúló szerelem, a szakítás után feltoluló emlékek és képzeletbeli emlékek, valamint a dühbe és haragba forduló fájdalom mozaikjaiból épülnek fel a versszakok. A lírai én figyeli magát, mozdulatait és a világ töredezettségét, miközben igyekszik (újra) megtalálni önmagát. A mindennapi tevékenységek, mint a moziteremben ülés, átkereteződnek az egyedüllétben, a másik hiánya a régi, közös szokásokat nem változtatja meg, de a szokások megélése radikálisan más lesz, egyfajta ürességet hagy maga után, de mégis visszatükröződik benne a valóság.
„Egy amúgy is töredezett világ,
tovább töredezik, később talán összeáll újra,
de annak már nem leszek szemtanúja.
Ülök a moziteremben, kivárom a stáblistát,
várva a felgyúló fényeket, ahogy eddig is,
hogy még kicsit tovább foghassam a kezed.
A karfa nem hideg, nincs benne melegség sem,
de mégis valódi.”
A bűntudattól és a megbánástól a harag és a keserűség felé ívelnek a verssorok, ahogy a különválás utáni mindennapok is. A gondolatokba és a beszédbe beszivárognak azok a szavak is, amelyekkel kapcsolatban a lírai én már régen megfogadta, hogy csak akkor mondja ki, ha „tényleg érdemes”. De vajon érdemes-e? Lehet-e értelme, ha semmin sem változtat, sőt, még a megszólalón sem enyhít, vagy ha mondatba öntve nem is arra vonatkozik, amire valójában vonatkoznia kellene? Úgy tűnik, ahogy a mozdulatok, úgy a szavak is egyre távolodnak a lírai éntől, ő pedig messzebbre sodródik önmagától. Saját magához közeledni csak akkor tud, ha nem egyedül akarja cipelni a szétválás minden keserűségét, ha meghagy valamit a terhekből a másiknak is. Bizonyos dolgokat hátra kell hagyni, hogy kisüthessen a nap, ami hátulról melegítheti és beragyoghatja a lírai én útját önmaga felé.
Nyári kertekben üldögélni címmel jelent meg októberi Alföldben Takács Zsuzsa verse, amelynek középpontjában az elmúlás áll. A vers kezdete januárban, élete utolsó heteiben ábrázolja a főszereplőt. Kezdet és vég többszörösen találkozik: a kezdetet a verskezdet és az évkezdés jelenti, a véget pedig a január vége és az élet utolsó hetei reprezentálják. Az élet végéhez való viszonyulás sem a tél vagy az ősz – szokványosnak mondható – lírai képeiben bontakozik ki. Épp ellenkezőleg, a nyári kertben üldögélés utáni vágyakozáson keresztül ölt testet a boldogság ellenpontja – az elmúlás gondolata.
„Január vége volt, hetei lehettek hátra.
Nyári kertekben üldögélni, mondta,
és elmosolyodott. Bérelni akart volna egy zöld-
övezeti helyet, ahova meghív mindenkit,
akit szeret, hogy együtt nevessenek.”
A nyári kert és a szeretett személyekkel töltött közös idő utáni vágyódás végül szertefoszlik a versben, s helyébe a halálos kórral vívott sikereket is magában foglaló küzdelem és annak látomásos képkockái villannak fel. Az elmúlással való szembesülésben ott lüktet a csalódás minden hiánya, de vele együtt a látomásszerű élmények felemelő ereje is benne rejlik.
Borsodi L. László Törvény szerint című verse a szeptemberi Tiszatájban jelent meg, a várakozás, a reményteli jövő és az élet lírája ez. Két ember egymásra találása egy vonatút és a vonaton utazó sokféle ember rövid, de érzékletes leírásán keresztül tárul elénk. A szerelem és a beteljesülés pedig valós, valamint benső, érzelmi tájképek révén válik igazán érzékletessé, ezekben mutatkozik meg a szerelem megfejthetetlennek tűnő, ám a megélésben mégis magától értetődő törvényszerűsége.
Juhász Róbert Peremvidék címmel, az októberi Székelyföldben publikált lírája is a természet és a táj pillanatképeiből épül fel, ám korántsem a beteljesülés ígéretével kecsegtet. A verssorok között megragadhatatlan szorongás húzódik, céltévesztések, céltalanságok, élet-elakadások és kudarc lappang minden természeti jelenségben és az épített környezet felsorakozó elemeiben is. Az utolsó versszakban a lírai ént és társát határhelyzetben, a „határmezsgyén” ülve látjuk, talán kapcsolatuk, talán életük határán, döntési, de sokkal inkább döntést elodázó szituációban. Az arcaik „két színész”-ként jelennek meg, mivel bármilyen érzelmet képesek eljátszani, ám csak eljátszani, megélni, őszintén kimutatni nem, vagy ha őszinte is, úgyis játéknak tűnik. A környezetben megmutatkozó tétovázás a kapcsolat és az egyéni élet elakadását, határhelyzetbeli kiúttalanságát tükrözi vissza.
