Az eutanáziáért küzdő ügyvéd és nemzetközi alkotmányjogász, Karsai Dániel tragikus története beleégett a magyar társadalom tudatába. A férfit, aki megmászta a világ több hegycsúcsát és a jiu-jitsu harcművészetben a legmagasabb tudást sajátította el, a negyvenes éveiben ASL-betegséggel diagnosztizálták. Izmai fokozatosan elgyengültek, lebénultak, és három év alatt az egészséges, sportos szervezet megadta magát. Karsai a betegsége alatt folyamatosan küzdött az eutanázia jogáért, a strasbourgi bíróságig is elment, de sem itthon, sem az Unióban nem tudta elérni az önkéntes halál hivatalos elfogadását. 

 

2024-ben Szenteczky Zita rendezővel és Bíró Bence dramaturggal közösen írta meg a betegsége történetét, amit az év júniusában a 6SZÍNben mutattak be. Karsai a premieren még ott volt, de három hónappal később meghalt. A darabban azonban tovább él, estéről estére végigküzdi a gyógyíthatatlan betegséggel való szembenézést és a teljes bénulásig vezető folyamatot. 

Felvételen látni ezt a rendkívül tömény drámai anyagot nem könnyű: az ember ül a monitorja előtt, és még annyit sem tud tenni, amennyit a nézőtéren. Nem tapsolhat, nem tartja vissza a lélegzetét, távol van az igazán drámai eseményektől. De a gyomrában egyre lejjebb kúszik az egész, és lassan maga is bénultan, tehetetlenül bámulja a jeleneteket. Az e-színház sajátos műfaji jellegzetességei ezúttal kétszeresen is megkínozzák.

 

A kettőzés egyébként az előadás egyik kulcsmotívuma. A színpadot ugyanis kétszer is látjuk, mivel a ferdén fölé feszített tükörfalban egy másik nézőpont is megjelenik. Ez a tükör-játék sok helyzetben telitalálat, például megeleveníti a padló síkját, szinte szó szerint követve a főszereplő egyre inkább vízszintesbe szoruló napjait. Ráadásul felületet ad azoknak a képeknek is, amelyek az interjúk vagy riportok során az élő kamerával készülnek a színpadon. 

Az előadás főmotívuma azonban kétségtelenül az a kettős, amit a főhős (Vizi Dávid) és a betegség táncosnőként megformált figurája (az egészen lenyűgöző Lőrinc Katalin) alkot (koreográfus: Kovács Domokos). A fiatalember és a hátára felkapaszkodó, könnyűnek tűnő, néma nő között valami olyasmi történik, ami hazai színpadon ritkán látható. Pontosan rezonálnak egymásra, még a barátnővel (Kurta Niké) való szeretkezés pillanataiban is átfonják egymást, a fiú szabadulni igyekszik a könnyed, bár szívós tehertől, a táncosnő viszont olyan ügyesen kapaszkodik meg minden elérhető testfelületben, hogy az maga is tömény erotika lenne, ha nem tudnánk, mi történik a szemünk előtt. Távolságuk és közelségük az első pillanattól az utolsóig szilárd, megingathatatlan szimbiózist mutat - a gyógyíthatatlan betegségek sajátja ilyen drámai eszközökkel egészen döbbenetes pillanatokat hoz. 

A tágabb, emberi környezet már nem ilyen egyértelmű. Vizi Dávid gyönyörűen feszíti ki a tépelődő, zárkózott férfiból tudatos aktivistává érő Karsait, mimikája kevés eszközzel is nagyon gazdag, a lebénult testbe zárt tiszta elmét rendkívül érzékenyen közvetíti. Kurta Niké remekül siklik át egyik nőtípusból a másikba, de az igazán elmélyült pillanatokban távol marad az intimitástól. Nagy Márk a testvér szerepében nem képes hozni azt a makacs szeretetet, amit a darab megkíván, ráadásul gyakran hangerővel igyekszik pótolni a hiányzó készségeit. Az ápolót játszó Török-Illyés Orsolya azonban minden pillanatban uralja a színpadot, egészen kivételes tehetséggel szólaltat meg számtalan regisztert.

 

Maga a drámai anyag sok műfajt kombinál: megidéződik itt hollywoodi filmrészlet (Roy Schneider nagyfináléja az All that jazz-ből), televíziós vetélkedőbe oltott randi, nyilvános vitaműsor létező szereplők elhangzott szövegeivel, élő riport a Karsaival készült riportok részleteivel, még Novák Katalin 2024-es újévi köszöntőjének bájosan fuvolázó szólamai is beékelődnek a tragédia jelenetei közé. A vendégszövegek és „vendéghelyzetek” kinyitják, társadalmasítják a darab fő problematikáját, letesztelik más és más helyzetekben. Talán az egyetlen zavarba ejtő műfaji kirándulás az néhány perc volt, amikor a nyilvános vita után megszólaltatták a nézőtéren ülőket is, mármint azt a két színészt, aki éppen nem volt a színpadon. Itt a doku-színház mímelése egy időre bizony megtörte a hitelességet. Ki kell emelni Gyabronka József alakításait, aki idegsebészként, köztársasági elnökasszonyként és Hofi atya szerepében ugyanolyan hiteles, varázslatos átváltozóművész, miközben mindvégig önmaga marad. (Novák Katalinnak például nemcsak a kéztartását, de még a hangszínét is autentikusan hozza.)

 

De nyilvánvaló, hogy élet és halál vitáját borzasztóan nehéz cselekménnyé formálni. Az egyházi személyekkel folytatott nyilvános vitában mindenről szó esik, csak a lényegről nem, és egyre inkább azt érezzük, hogy sem a társadalom, sem az egyház nem képes szembenézni az élet végének tudatos felvállalásával (egyetlen bejárat van, de számtalan kijárat, idézi a főhős Senecát), egy álságos társadalom beszél itt a hit romantikus, közhelyes, aprólékosan át nem gondolt értelmezéséről, amit parancsként vesz magára. A vita végén kitartott egyperces csend megüli a nézőteret, de még az e-felvétel nézőjét is. A „hunyjuk le a szemünket és képzeljük el…” jelenet pedig elsötétedő kameralencse előtt zajlik, a színházi közönség is, a monitor előtt ülő is ugyanazt látja: semmit. 

A betegség azonban végzi a dolgát. Szép lassan lebontja a színpad padlóját eltakaró fehér réteget, kockáról kockára fogy a fehér és nő a feketeség a tükörfalon is. És megtörténik az egyesülés, a főhős és a táncos egyetlen emberi gubancban olvad össze. A saját halál elfogadása még várat magára; éppen a napokban hunyt el az az ASL-ben szenvedő beteg is, aki Karsai Dániel emberjogi harcostársaként érvelt az eutanázia, az emberi élet méltósággal való lezárásának jogáért.