Légrádi Gergely amolyan XXI. századi reneszánsz ember. Nyolcéves korától a Magyar Rádió Gyermekstúdiójának volt a tagja, ahol nemcsak a színjátszás mindenféle fogásait tanulta meg, hanem a helyzetgyakorlatokon, drámajátékokon keresztül azt is, milyen rétegei, közlésmódjai vannak egy-egy szövegnek. Az érettségi évében egyszerre jelentkezett a színművészeti és a jogi egyetemre, de csak az utóbbira vették fel.

Az aktív színjátszás így visszaszorult az életében, és átadta a teret a szövegekkel való bíbelődésnek; ráadásul nemcsak a jogi dokumentumoknak, hiszen ekkortájt kezdett nyitni más (szépírói és újságírói) műfajok felé is. Ma ügyvédként dolgozik, immár nyolc prózakötete jelent meg, és a színháztól sem távolodott el: ő az eSzínház vezetője, valamint az azóta sajnos elhunyt Radnóti Zsuzsa írásainak sajtó alá rendezője. Legújabb novellagyűjteménye, az Éppen annyi tavaly ősszel jelent meg a Margó fesztiválra, és sok meglepetést tartogat az olvasónak.

 

Az első meglepetést számomra az jelentette, amibe úgy általában bele szoktam szaladni a rövidnek kinéző prózakötetek kapcsán: hiába tartalmaz csak negyven írást ez a kis könyv, még a gyorsolvasás képességével egyébként megáldott befogadó sem fogja néhány óra alatt felfalni (vagy legalábbis nem érdemes). Talán elég csak arra hivatkoznom, hogy egy ősszel megjelent gyűjteményről tavasszal írok, de ezek tényleg nem ilyen falatnyi bonbon jellegű szövegek, inkább keserű gyógyszerek, amelyeket érdemes lassan, csakis megfelelő lelkiállapotban fogyasztani, és a szünetekben valami mással leöblíteni. De persze éppen az ilyen írások maradnak leginkább az olvasóval még jóval a befejezés után is…

A kötet négy nagy szerkezeti egysége az Idővonal, a Fejben dől el, a Kéz a kézben és a Családi kör címet viseli, és mindegyik nyolc kisprózát tartalmaz, amelyek terjedelme az egy sortól a négy-öt oldalig terjed. A legvégén pedig egy extra jegyzék található, amelyben Zsoldos Dávid zenetörténész minden novellához ajánl egy zeneművet – kár, hogy mire észrevettem, addigra már elolvastam a könyvet, így a leendő olvasókat ezúton figyelmeztetem arra, hogy érdemes inkább a végével kezdeni.

A novellák egy része a család intézményét és viszonyrendszerét boncolgatja; nekem úgy általában ezek tetszettek a legjobban, mind a Családi kör szakaszból (amely sorozatként is a legjobban sikerült mind a négy közül), mind a többiből. Ezek közül nem is mindegyik nyomasztó: például a Kártya közben, amelyben egy unoka a nagypapájával megesett szeretetteljes pillanat ürügyén az idő mibenlétéről elmélkedik, vagy a Magasan szállni, amelyben egy apa a fiával együtt nézett sportesemény keretei között mereng el a múlton, a régi idők eredményein, amelyekről homályban hagyja a szöveg, hogy valóban elérte-e őket, vagy csak álmodozott róluk.

 

 

Talán éppen az emeli ki ezt a két kisprózát a kötetből, hogy ezekben semmi direkt vagy indirekt jel sem utal a családtagok kapcsolatának diszfunkcionalitására; még az aranyos szerelmi történetnek tűnő Egy kis dió a sajt mellé is felvonultatja a baljóslatúan gyülekező seregélyeket, akiket a borászok iszonyatos hangrobbanásokkal próbálnak elriasztani.

A kötetben leírt többi párkapcsolat, házasság mind fojtogatóan reménytelen. Van köztük olyan, amely szerelem nélkül köttetett egy teljesen érdektelen (vagy legalábbis az elbeszélő szemszögéből annak tűnő) másik emberrel, és ugyanezzel az érdektelenséggel ér is véget; vannak mindenféle bántalmazó kapcsolatok, köztük egy olyan helyzet, ahol egy szereplő börtönben ül, mert önvédelemből meggyilkolta a partnerét; van hamis családi idill, ahol talán nem is olyan boldogan várják a közös babát, ahogyan azt a külvilág feltételezni szokta; és olvashatjuk több fájdalmas vetélés, halvaszületés történetét is. Mindezekről tényleg azt javaslom, főleg az érintetteknek, hogy saját felelősségre olvassuk őket, hiszen ki tudja, milyen sebeket tépnek fel. Egyébként van egy Sebek című novella is, amely szintén az idő múlását és benne az emberi kapcsolatok állandóságát avagy változékonyságát lebegteti finom hangsúlyokkal.

 

És persze ott vannak a szülők – akik azt akarják, hogy a sajátjaink helyett az ő álmaikat éljük. Hogy sokra vigyük (de mi az a sok?). Hogy mindig legyünk mellettük, akkor is, ha fulladozunk tőlük. Hogy ne legyünk mellettük, akkor sem, ha vágyjuk a közelségüket, az ölelésüket. Akik bántanak, megaláznak, megütnek – szavakkal, vagy éppen ököllel. És azok a szülők is, akik ha hibáztak is, de legalább jól szerettek, és akiket mi is nagyon, de nagyon szeretünk… ám a novellák örök-jelenében a halálos ágyuknál állunk, és el kell őket engednünk. Hallani olyan cinikus véleményeket, hogy minden párkapcsolatnak szomorú vége lesz egyszer, vagy azért, mert elválnak, vagy azért, mert az egyik meghal; ezt Légrádi könyve esetében kiterjeszthetjük a szülő-gyerek, nagyszülő-unoka, vagy akár valamiféle többgenerációs sokszög viszonylataira is.

 

Ahol pedig nincs család, párkapcsolat, barátság, ott megtalálhatjuk a magányos embereket és az ő pótszereiket, amelyekkel az emberi kapcsolatok tátongó hiányát próbálják betölteni. A művészeteket, a tudományokat, a sportot, ezek művelőit és oktatóit, az enni- és innivalókat és ezek fogyasztóit, és a tapogatózó istenkeresést, amely legmarkánsabban az utolsó szakaszban jelenik meg; talán nem véletlen, hogy éppen ez a legtöredezettebb.

Ha már Zsoldos Dávid zenéket ajánlott a könyvhöz, akkor én most illatokat ajánlok. Menjünk ki a természetbe, fogadjuk be a tüdőnkbe a fák, a föld, a fűszálak nehéz illatát, és minden szöveg után lélegezzünk mélyeket ki-be, ki-be. Akár úgy is mondhatnám, földeljük le magunkat. Ez a kötet megérdemli, hogy az olvasásából szertartás legyen.