Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért (részlet)

„Nem!” – üvölti, vonítja bennem valami, nem emlékezni akarok, e kietlen tájon még hiánycikként sem ismeretes Madeleine-ostya helyett mondjuk babapiskótát mártogatni a Garzon filter-teakeverékbe, habár emlékezni akarok persze, akarok, nem akarok, nem tehetek mást, ha írok, emlékezem, emlékeznem kell, bár nem tudom, miért kell emlékeznem, nyilván a tudás miatt, az emlékezés tudás, azért élünk, hogy emlékezzünk a tudásunkra, mert nem feledhetjük, amit tudunk, ne féljetek, gyerekek, nem holmi „erkölcsi kötelességből” nem, ugyan, kérlek, egyszerűen csak nem áll módunkban, nem tudunk feledni, így vagyunk megteremtve, azért élünk, hogy tudjunk és emlékezzünk, és talán, sőt valószínűleg, sőt majdnem egészen biztosan azért tudunk és emlékezünk, hogy legyen, aki szégyenkezik miattunk, ha már megteremtett, igen, neki emlékezünk, aki vagy van, vagy nincs, hisz oly mindegy, mert van vagy nincs: végső soron egyre megy, a lényeg, hogy emlékezzünk, tudjunk és emlékezzünk, hogy valaki – bárki – szégyenkezzen majd miattunk és (esetleg) érettünk. Mert, ami engem illet, ha rákezdeném, az én kiváltságos, az én ünnepi, majd’ azt mondtam, az én megszenteltetett, még ha, nem bánom, ha már nagy szavakat használunk, hát legyen: az emberiség feketemiséjén meg-, sőt fölszenteltetett emlékeimből gáz szivárogna, kemény torokhangok ropogtatnák: Der springt noch auf, a Varsói Menekült végső Sömá Jiszroélja nyüszítene, majd a világösszeomlás robajlana… És azután halkan permetezne a naponként megújuló, úgyszólván rejtegetni való meglepődés, hogy lám, lám, én mégiscsak felugrottam, ich sprang doch auf, sőt még mindig itt vagyok, bár nem tudom, miért, véletlenül, mint ahogyan megszülettem, megmaradásomnak is éppolyan cinkosa vagyok csak, mint a világrajövetelemnek, jó, megengedem, a megmaradásban egy szemernyivel több gyalázat rejlik, kivált, ha megmaradásunkért meg is tettünk minden tőlünk telhetőt: de hát ennyi az egész, nem több, nem voltam hajlandó balek módján bedőlni az általános megmaradási szenvelgésnek és melldöngető szájtépésnek, uramisten!, az ember mindenképp hibás egy kicsit, ennyi az egész, megmaradtam, tehát vagyok, gondoltam, nem, nem is gondoltam semmit, csak voltam, egész egyszerűen, mint egy Varsói Menekült, mint egy budapesti megmaradt, aki megmaradásából nem csinál gondot, nem érzi szükségét, hogy megmaradását igazolja, hogy megmaradásához célképzetet fűzzön, igen, hogy megmaradását diadalra váltsa, akár mégoly csöndes, mégoly diszkrét és meghitt, ámbár lényegében mégiscsak az egyetlen valódi, az egyetlen lehetséges diadalra, amilyen e megmaradt létnek, tehát önmagamnak az utódokban – az utódban – benned – meghosszabbított és megsokasított továbbélése, túlélése lenne – lett volna –, nem, nem gondoltam rá, nem gondoltam, hogy gondolnom kell rá, míg csak rám nem szakadt ez az éjszaka, ez a mindent bevilágító és mégis vaksötét éjszaka, és elém nem meredt a kérdés (pontosabban mögém, rég leélt életem mögé, hiszen, hálisten, késő, és mindig is késő lesz már), a kérdés, igen – hogy sötét szemű kislány lennél-e? orrocskád környékén elszórt szeplők halvány pöttyeivel? vagy konok fiú? vidám és kemény szemed akár szürkéskék kavics? –, igen, az én életem, a te létezésed lehetőségeként szemlélve, egyáltalán, szemlélve, szigorúan, szomorúan, harag és remény nélkül, ahogyan egy tárgyat szemlélünk. Mondom, nem gondoltam semmire, holott, mondom, kellett volna. Mert titokban valamilyen vakondokmunka folyt itt, áskálás és áskálódás, amiről tudnom kellett volna, és tudtam is róla persze, csak másnak hittem, mint ami valójában volt, minek is?, nem tudom, de gyanakszom, hogy talán valami biztató mozgolódásnak, mint ahogy ama vak vénember földhódító csatornamunkának véli az ásók csilingelő, sikáló zaját, holott sírt ásnak ott, méghozzá éppenséggel az ő sírját. Egyszóval azon kaptam magam, hogy írok, mert írnom kellett, bár nem tudtam, miért kell, tény, hogy azon vettem észre magam, hogy szakadatlan, mondhatni őrült szorgalommal dolgozom, mindig dolgozom, és erre nemcsak a megélhetés kényszerít, mert ha nem dolgoznék, léteznék, és ha léteznék, az nem tudom, mire kényszerítene, és jobb is ezt nem tudnom, habár a sejtjeim, a zsigereim bizonyára sejtik, hiszen ezért dolgozom én szakadatlanul: míg dolgozom, vagyok, ha nem dolgoznék, ki tudja, lennék-e, így hát ezt komolyan kell vennem, mert itt a legkomolyabb összefüggések állnak fenn a fennállásom és a munkám között, ez teljesen nyilvánvaló és cseppet sem normális dolog, még ha mások is akadnak, méghozzá szép számmal, akik úgyszintén írnak, mert írniuk kell, ámbár nem mindenkinek kell írnia, aki ír; nekem, tény és való, kellett, nem tudom, miért, de úgy látszik, ez az egyetlen megoldás kínálkozott számomra, még ha nem is old meg semmit, de másfelől mégsem hagy a megoldatlanságnak abban a, mit is mondjak, minőségében, amit megoldatlanságként is megoldatlannak volnék kénytelen érezni, következésképpen a megoldatlanságon kívül még e megoldatlanság elégtelensége és az efölötti elégedetlenség is gyötörne. Visszatekintve, talán menekülésnek hittem az írást (és nem is teljesen alaptalanul, legföljebb más irányba, más cél felé véltem menekülni, mint amely felé valójában menekültem, és még most is egyre menekülök), menekülésnek, sőt megmentésnek, magam, és magam által tárgyi, mi több, hogy nagy szavakat használjak, lelki világom megmentésének és elengedhetetlenül szükséges megmutatásának az ő – bárki – számára, aki majd szégyenkezik miattunk és (esetleg) érettünk; és ennek az éjszakának kellett elkövetkeznie, hogy a sötétségben végre lássak, lássam egyebek közt a munkám természetét is, ami lényegében véve nem más, mint ásás, a továbbásása annak a sírnak, amelyet mások kezdtek megásni nekem a levegőbe, majd, egyszerűen, mert nem volt idejük befejezni, sebtében, és még csak nem is valami ördögi gúnnyal, dehogy, csak úgy, hanyagul, körül se nézve, az én kezembe nyomták a szerszámot, s azzal faképnél hagytak, hogy fejezzem be magam, ahogy tudom, az általuk megkezdett munkát. És így minden felismerésem az ehhez a felismeréshez vezető felismerés volt csupán, és bármit tettem, minden csak felismeréssé lett bennem, amely ehhez a felismeréshez vezetett, a házasságom éppúgy, mint az, hogy

„Nem!”

A teljes szöveg ezen az oldalon olvasható.