A Székelyföld novemberi lapszámával még adós maradtam az előző hónapban, így most erről a lapszámról lesz szó, Vados Anna és Géczi János versein keresztül.
Vados Anna Széthangolt nők című verse az anyaságot tematizálja, kiemelve az anyákban élő leküzdhetetlen bizonytalanságot, a félelmeiket, a féltést, a feladataik elvétésétől való, szűnni nem akaró aggodalmat és a kívülről érkező biztatás hiányát. Pedig utóbbi egészen más keretet adna az anya-gyermek viszonynak, az anyaságba egyfajta felszabadulást, megkönnyebbülést vihetne, amely által hamarabb elhinnék az anyák, hogy anya-létük, anyai szerepük megfellebbezhetetlen, a tétovázásban, az aggodalomban és a félelemben is jelen van – megkérdőjelezhetetlenül:
„[…] hát senki sem mondta nekik: jól
van, ahogy van, és könnyebb lesz;
neked akkor is anyaillatod van,
ha tétovázol, akkor is anyahangod
van, ha mélyről sóhajtasz, anya vagy […]”
Amikor pedig végre megerősödnének anyaságukban az anyák, addigra a gyermekek már felnőtté válnak, messzebbről, új utakon kell egymás felé indulniuk. Az anya-gyermek viszony állandó újrakezdésben rajzolódik ki a versben.
Vados Anna Szerelmes vers címmel megjelent versében a lírai én saját kontúrjait keresi, igyekszik visszanyerni azokat a határvonalakat, amelyek a szerelemben való feloldódás, önátadás következtében elhalványultak. A ragaszkodás és a függőség határ-elmosódása központi motívum a versben, a szerelembe esés és a szerelem kezdeti, érzelmileg turbulens időszakának dinamikáiban rajzolódik ki. A záró versszakban a lírai én azt a feladatot jelöli ki a maga számára, hogy a szeretett másiktól kapott gyengédségből merítve önnön középpontjába térjen vissza, ne csak a másikhoz való viszonyában létezzen: „saját légzésem is meg kell hallanom” – hangzik el a vers utolsó sorában.
Géczi János Vers az univerzum titkáról című költeménye egy tenyérnyi festmény leírása, de önálló lírai világot is teremt. A piac ábrázolása felidézte bennem Szabó T. Anna Fény című versét is, amelyben egészen különleges és váratlan esztétikai élményre lelünk a kirakodott, egyébként nem túl szép látványt nyújtó áruk versbeli megjelenítésében. A festmény minden egyes, hétköznapi részletét kinagyítja a vers, ahogyan a lírai én a nagyítón keresztül a tenyérnyi képet szemügyre veszi, úgy lépnek elő a verssorokban az egyes képkockák. A lírai én tekintete végül az ablakban álló, távcsővel kémlelő nőalakon állapodik meg, azon tűnődve, vajon mennyire éles kép rajzolódik ki előtte. A nagyító szinte kimerevedik a nőalakot ábrázoló képrészlet felett, s a lírai én ebben a nőalakban fürkészi az „univerzum titkát”.
