Kerber Balázs
A nap íve
Táncot lejtünk a pocsolyás estén,
közel egy padhoz, ez az este már
úgyis elmúlik, lámpaszilánk a vízben,
a fény, mint egy ember törzse. Volt
ott plakát vagy csobbanás? A tükör:
plafon, megremeg. Hát az épület
felénk néző oldala kékes-homályos,
mondhatni, szürke. Kapuban nyegle
beszélgetés, a kéz úgy emelkedik fel,
mintha ennyi volna az eltelt nap íve.
Nem tesz semmit, és a maradék:
szabadidő. Kis cigaretta kicsit suhan.
A láb előrébb, hátrább, kapuseprű;
lendület az üveg előtt, tartóztatni nem
kell. Magában világít az ég, a fehér
tömbökben nem történik semmi.
Házak fölött a tér, mint akvárium.
Leülhetünk a padra, meg is állhatunk
mellette, és támaszkodhatunk, ez
eltarthat még így. Hűs illat, kellemes
hideg az orrlyukak körül, könnyű
karunk ide-oda mozdul. Ránk frissül
az átlátszó sötét, a kéklila pezsgés.
Akármennyit lépni akármeddig.
