
Azt mondják, a fűzfák hallják a nők sírását. A férfiak szerint ez csak ostobaság, asszonybeszéd.
Az anya harmadik napja ült a tó partján. Harmadnapja nem evett, harmadnapja nem ivott. Nem sírt. A lány teste ott feküdt mellette, derékig elmerülve a vízben. A hullámok szelíden hintáztatták le-föl, le-föl, koponyája a partmenti kövekhez koccant.
A parton nem fújt szél. Mégis, a fák hosszú, fiatal ágai hajlongtak, és úgy tetszett, a lány teste felé nyújtóznak.
Óvatosan? Birtoklón…?
– Hagyjátok.
Az anya hangja keményen csattant. …játok, visszhangozta a víztükör. A fák némák maradtak.
Nem engedem, hogy elvigyétek. Soha!
A lány csuklója köré fonta az ujjait.
*
A nap elbújt a fák mögött, majd kihunyt a fény. Az anya nem moccant.
– Hazaviszlek – súgta a sötétbe.
Nem válaszolt senki.
Így telt el három nap – ki tudja, mennyi? Hiába virrasztott mellette, hiába szólt hozzá, hiába érintette, a test nem adott jelet. Az anyán úrrá lett a csüggedés.
*
Egyszerre halk zúgás támadt, és a tó felkavarodott. A part szélén egy nőforma alak állt. Arca fakéreg, haja fűzfaágak szőttese, szeme vízinövények tompa zöldje.
Nem lehetett megmondani, mióta állt ott. Egy szempillantás óta? Az idők kezdete óta? Amikor mozdult, mozdultak a fák is. Vagy talán fordítva – az anya nem tudta, melyik készteti a másikat.
Egy vékony ág előrenyúlt, és megsimította a lány arcát. Végigsiklott a homlokán, mintha csak a haját igazítaná.
Az anya arca megfeszült, ujjai még erősebben szorultak a lány csuklójára. Felszegte az állát, és a fűzasszony hínárszín szemébe nézett.
– Miért hívtátok? – kérdezte vádlón.
A fűzasszony némán figyelte. A fák ágai körülötte mélyebbre ereszkedtek.
– Miért? – kiáltotta az anya. – Még nem is élt, és elragadtátok! Miért nem engem? Miért nem engem?!
A fűzasszony tekintetében szánakozás ült.
– Nem hívtuk – mondta végül, hangja nedves szél és tómélyi csend. – Befogadtuk.
Az anya szorítása engedett egy pillanatra, de csak, hogy még erősebben visszazárja a markát.
– Hazudsz.
A fűzasszony erre nem felelt. A szája sarkában szelíd, fáradt mosoly jelent meg. Az anya hátrahőkölt.
– Ne… Ne így nézz rám!
A simogató ág lejjebb hajolt, és a lány vállához ért. Az anya odakapott, hogy lesöpörje.
– Ne nyúlj hozzá! – sikította.
De ekkor a lány keze kicsúszott az ujjai közül, könnyedén, mint a lélegzet, mégis határozottan.
Az anya elborzadt a hirtelen változástól, aztán a lány arcára pillantott. A drága arcon mosoly, olyan békés, amilyet utoljára kislánykorában látott rajta, amikor mellé kucorodva altatódalt dúdolt neki.
Az anya a fűzasszonyra emelte a tekintetét.
– Hát nem elviszitek… – mondta csendesen.
A fűzasszony ingatta a fejét:
– Nem. Úgy döntött, hogy útra kel. Útra kel, ha hagyod.
Azzal vesszőujjaival a lány felé intett. A test a víz színén lebegett, közel még, szinte érintésnyire, de az anya nem nyúlt újra utána. Tenyerében még bizsergett a karcsú kéz bőrének tapintása. Igyekezett az emlékezetébe vésni.
– Eddig te ringattad, most mi ringatjuk tovább – mondta a fűzasszony.
Nem mozdult többé. Ám a fűzfák igen; ágaik susogva hajoltak még közelebb. Az első, amely elérte, a test alá simult, gyengéden felemelte és átölelte, ahogyan egykor az anya karjai. A következő fa közelebb húzódott, finoman érintve a lányt, és az első, mintha ősi ritmus vezetné, átengedte neki. Így adták tovább, ágról ágra, ringatva mint egy bölcsőt, amelyben kislány szendereg.
Az utolsó egészen a tó fölé dőlt, szomorúfűz-vesszői a tavat söpörték. Hosszan tartotta a testet, a ringó mozgás lecsendesedett – az anya úgy látta, elköszön –, azután lejjebb engedte, bele a vízbe.
A test nem merült alá, a felszínen maradt, de lassan elveszítette a körvonalait. Utoljára felbukkant az arc, egy hajfonat szőkesége, azután már csupán a hullámok őrizték a helyét.
És a fák visszahúzódtak. A fűzasszony nem volt sehol. Habár a tó fölé bólintó fa alakja erősen emlékeztetett az övére.
Az anya még egy ideig ott ült, keze az ölében pihent, súlytalanul, üresen. Könnyei peregni kezdtek, és többé nem akarta visszafojtani őket.
Azt mondják, a fűzfák hallják a nők sírását. Az anya már tudja: felelnek is.
