– Eljöttem, hogy felébresszelek! – Azzal szép gyöngén felemelte az ágyból, egymást átkarolták s úgy sétáltak be a palotába. Amint mentek, sorban felébredt a király, a királyné, az udvari nép. Felébredtek a lovak, a kutyák, a galambok, a legyek; felébredett a szakács is s jól pofonteremtette a kis kuktát, merthogy elégette a pecsenyét. Még aznap megtartották a lakodalmat, Napkeleti királyfi s Csipkerózsa lakodalmát. Volt nagy öröm, és…*

 

– Eljöttem, hogy felébresszelek! – Már sokkal közelebbről és karcosabban szólt a hang, Rózsa kábultan nézett fel a díványról, ahol elnyomta a fáradtság, mosogatás után. Nem álmodott. Elszenderedni nagy hiba volt. Keleti rázta a vállát, és émelyítően párás savanyút böfögött a képébe, miközben bal kézzel terebélyes sörhasát markolászta. – Éhes vagyok, hol a vacsora? Így vársz haza, te szottyadék! – Rózsát teljesen magához térítette a hang, működésbe lépett a menekülő ösztön. Már tudta, mi fog következni. Épp időben húzódott félre Keleti elől, aki ilyenkor le szokta nyomni teljes erővel maga elé, és a nyakát szorongatja. Nem akarja megölni, inkább csak élvezi, hogy hatalma van. Hatalma, hogy levegőhöz juttatja végül. Hogy elveheti, és akár vissza is adhatja az életét. Ezzel bizonyítva, mennyivel jobb őt ébren, alázatosan várni. Mondjuk, azt is sokszor próbálta már Rózsa, hogy megjátszva magát túlárad. Akkor meg az volt a baj. Marha forró a gulyás! Miért nem szól valami kedveset? Ezekből a kérdésekből általában pofon lett, és a teli tál a falon köthetett ki. Nem volt a konyhában hiánytalan készlet. A földszinten lakó banya egy hete azt mondta, nem elég alázatos a férjével. Hogy ez egy taktikai játék. Tudni kell kivárni. A kutyával sétáltak a homokozó meg a hinták mellett, akkor csoszogott arra a banya a cekkerével. Csak bólogatott neki, ráhagyta az okoskodást.

 

Keletinél ma este nem ússza meg ennyivel. – Finomat főztem, a kedvenced! Pacal, kovászos ubival! – Próbálta a legkedvesebb hangon mondani, mosolyféleséggel. Keleti morgott egyet, talán letett egy időre a nyomorgatásról. Kidülöngélt a konyhaasztalhoz, leültében esetlenül arrébb taszajtva a viaszosvászon terítőt, és mindent, ami az asztalon volt. Felborult a só és a bors. Rózsa nem volt babonás már jó ideje. A fazék szerencsére megúszta. Most abból mert mélytányérba két jó nagy merítéssel a férfi elé. Régimódi porcelán mélytányér, az alján remegve koppant a merőkanál. Keleti üveges, vizenyős szemekkel meredt rá közben, a részegek jellegzetes kötekedő, vagy inkább kötekedésben reménykedő tekintetével. Kerülte, hogy ránézzen, mégsem sikerült. A malter és festékfoltos nadrágon egy újabb folt jelent meg, ami odavonzotta a szemét. A folt terebélyesedett rohamosan lefelé az egyik lába szárán. Keleti észre sem vette, falni kezdett.

– Mit bámulsz, hozz kenyeret! Vagy akarsz egyet? – Rózsa a háta mögötti pultról elhúzta a kenyeres kosarat, szép piros virágmintás kendőbe volt csomagolva a felszelt alföldi kilós. Címkéjét korábban kivágta, szokásává vált. Valahogy a békeidőkre emlékeztette, a szülői udvarban házilag sütötték a kenyeret, gyerekként sokat ácsorgott ott szájtátva, szerette bámulni a gyúrást, lisztezést. Összerezzent, amikor észlelte, hogy elmélázott egy pillanatra. A kenyeres kosarat az asztal másik végéről tette le, úgy csúsztatta közelebb. Jobb távolságot tartani, és fél szemmel a menekülő utat nézni. Ha valamelyik szelet túl száraz, azért már kézkicsavarás is járhat! A legutóbbi után sokáig fájlalta a csuklóját, ettől jobban félt, mint a pofontól. Keleti falni kezdett, bajuszának egyik oldalán csepegett a szaft. Csak egy oldalon tud rágni, a másik felén már évekkel ezelőtt szétrohadtak a fogai. Ez csak annyiban érdekelte a férfit, hogy mindig elsütött a fertőtlenítésről egy viccet pálinkázás közben. Amikor időnként vendégsében voltak Királyéknál. Nekik három gyerekük is lett, velük ellentétben. Amit az orvos mondott Rózsának ez ügyben, azt Keleti fel sem fogta, inkább ezzel is folyton alázta. Aztán egyik nap gúnyosan beállított egy korcs kölyökkutyával. Ez volt talán az egyetlen bántás, ami fordítva sült el.

– Sört is kérsz? – próbálkozott halkan. Látta, hogy már a felénél jár. – Mégnincssafftalon? Fótlankotyfalék afmegyneked! – gurgulázta vissza a férfi. Teli szájjal köpködte a morzsákat, meg csapta le a kanalat, rázta a sószórót, már nem lehetett érteni, mit mond. Aztán egyszer csak Keleti hirtelen elhallgatott. Furán felakadtak a szemei, előrebukott fejjel a tányérba. Nem a szokásos módon, ez most más volt, állapította meg Rózsa, némi megkönnyebbülést érezve. A rogyás íve valami véglegességet hordozott magában. Egyszerre találta szépnek és ijesztőnek. Tudni kell kivárni! – a banya szavai káráltak elő a beálló csendben, halántékán dobolt a saját szívverése, mozdulni sem mert. Keleti egyet szörcsögött, némi pacal jött vissza a száján, aztán nem adott több életjelet, üveges szemmel nézte a tépett karéjt a tányér szélén. Rózsa fejében két gondolat kergetőzött makacsul. Előbb az, hogy kijön-e a mosásban a virágmintás kendőből a pörköltszaft, aztán az, hogy mekkora özvegyi nyugdíjat fog kapni Keleti után? A sárgás lámpafényben a kutya félős árnyéka óvatosan bekúszott a küszöbön.

 

*Részlet a Grimm testvérek összegyűjtött meséiből – magyarba átültette Benedek Elek. Budapest Lampel R. Kk. (wodianer F. és Fiai) R. T. Könyvkiadóvállalata.

 

A borítóképen Viktor MIhajlovics Vasznyecov Alvó cárkisasszony című festményének részlete látható. Forrás: wikimedia.org