KIMONDATLAN
Ébren vagyok vagy alszom nem tudom apával Columbót néztünk legutóbb akkor ébren voltam tizenhetedik rész de ezt is félbehagytuk közben mikor is volt három napja vagy öt napja azóta történt sokminden igaz itt mindig annyira sok történik minden túl gyorsan túl leszünk lassan az egészen szerintem
anya fogja a kezem ez jó meg törölget én integetek de nem hiszem hogy látja én nem látom mert a szemüvegem nincs rajtam talán azért mert nem látok vagy épp fordítva
nem tudom
milyen nap van ma itt naptól és napszaktól függetlenül van fény és sötét és infúziócsere és kenegetés és tubustisztítás
volt születésnapom is közben rémlik talán kaptam valamit apa gumicukrothozott minimum huszonhárom darabot és sírva ette meg mind
ő
akartam mondanineki de a tubus miatt nemtudok beszélni
hogy ne sírjon mert írunk mi még együtt a pingvines történetem is be kell fejezni múltkoris mondtam nekihogy
egyedül nem tudok írni szerintem ős sem tud nélkülem igazán majd egyszer hátha
most Narniát olvas hangosan ez jó ismer
ismerem a történetet a kőasztal már megvolt most a lovas könyvnél tartunk de olvastammár minda hetet hét éve karácsonykor kaptam összeset egyszerre volt vagy tizenegyezer szerintem
hét hét hét szeretem a számokat meséltem a pingvines álmom anyának el is küldte apának messengeren sok-sok pingvint láttam és mindegyiknek a hasán volt egy prímszám
tizenharmadik születésnapomvolt legutóbb erről jut eszembe húú de vicces egész öreg vagyok úgy is mozgok haha ez nem volt annnnyirajópoén de ezen is tudnánk röhögni azért csak éppen ehhez ex tubálni kellene engem meg kicsit megbűbájolni valahogy hát addig szórakoztatom magam itt belül remélem kicsit kilátszik a jókedvem álmomban csöngetek picit ja az a monitor lesz ilyenkor én vagy felébredek vagy nem de ha esetleg a nővér sem akkor aztán én tényleg
nem
szeretem ezeket a vicceket és úgysem hallgat ki akinek ez fájna nekem senki aki hallgat
ki hallgat itt mellettem ki beszél itt mellettem
kőasztal hasad meg Harry Potter az utolsó részben mikor él és hal a többiekért minden mesében van valami igazság az igazság került bele a mesékbe
jó lenne beszélni végre újra anyám hangját hallom és apám hangját hallom és mindenki más hangját
hallom
a gép forog
az alkotó pihen?
ezt még nem tanultuk de ismerem ezt a sort
tiszta sor minden
meg a lenni vagy nem lenni
az utcán apámmal kántáltuk akkor tizenegy voltam
az itt a kérdés
csak egy szót szólj és meggyógyul a szolgám ezt is hallottam már
bár tudnék kérdezni
ha a halál árnyéka völgyében járok is
mondjuk mit kérdezzek és kitől apa segít mikor a tubusba belenyúlnak valamivel és leszívják a nemtudommit amit lekell ilyenkor hasznosnak érzi magát ismerem biztos jó ez neki nagyon
megkérdezhetném hogy meddig még a sötét és fény ilyen összevissza és esetleg elmondanám hogy félek is kicsit de talán jobb is ha már nem kérdezek
nem félek semmi bajtól
mert én is értem azt amit ő sem ért már
feltétlen
mindig
kőasztal Narnia Aslan
ismerem a valóságot elvégre tizenhároméves felnőtt ember vagyok ahogy apa szokta mondani úgy öt éves koromtól mindig és tényleg embernek lenni
jó
azt hiszem szeretek élni
megvigasztal engem
különben mi a felnőttség és mi az emberség és ne gyerekeskedjünk már
meddig még
egyre több a sötét
nem kell becsukni a szemem hozzá és a gondolatok is nehezen
a hangok sem érdekesek már
néha
jó lenne egyedül lenni végre és pihenni
igazi Narnia és igazi Aslan mesés
valóságos regény
a pingvinek a prímszámokkal végtelen hosszú sorban jönnek de én nem tudok annyi prímszámot felidézni ami azt illeti egy jut már csak eszembe
egy
egy
egy
egy
nem jutok egyről kettőre ez jó poén volt lehet nevetni
de talán most mégsem a legalkalmasabb
egy
egy
re több a sötét
és a végén a legvégén a pingvines soron túl nagyon távol
na ott lesz majd minden újra a régi és
régi az új.
KERET NÉLKÜL
Bécike 34 évvel, 3 hónappal, 2 nappal és 1 órával később hagyta el ezt az árnyékvilágot, mint ahogy megszületett.
Az Isten háta mögötti falu szocreál stílusban épült szürke tömbjében, ahol a körzet egyetlen gyengeelméjűeket ápoló intézménye működött, egy csupasz villanykörte égett a folyosón. Írhatnánk azt, hogy mikor Bécike örökre lehunyta szemét, ez az izzó rebbent egyet, és a kis wolframszál egy tündöklő villanással elszakadt – ám tartozunk az igazságnak azzal, hogy bevalljuk: semmi különös nem történt ebben a nevezetes pillanatban.
Feri, az ügyeletes ápoló félhangosan káromkodott magában, szidta Bécikét, aki plusz munkát okozott neki, átkozta a főápolót, hogy pont ma éjszakára osztotta be őt, és magában lehülyézte a doktort, aki szerint a fiú állapota nem olyan vészes.
Igazán kihúzhatta volna a váltásig, morogta magában. Eljátszott a gondolattal, hogy „nem veszi észre” a halálesetet, de aztán elvetette az ötletet - az ilyesmi úgyis rendre kitudódik, no és a hozzátartozóktól is számíthat egy pakli cigire, üveg borra, vagy legalább egy ötszázasra.
Az anya egy szakadt autón érkezett valamelyik kis faluból, azon falvak egyikéből, ahol a kilátástalanságnak és reménynek, a nyomorúságnak és konok élni akarásnak különös matériája tartja csak össze a házak roskadozó falait és az emberi életeket.
A borostás szomszéd - akié az autó is volt – támogatta be Erzsikét a halott mellé. Az anya valóban szerette Bécikét, ő etette és pelenkázta harmickét éves koráig, ő virrasztott mellette minden tüdőgyulladás alkalmával, imádkozott érte, vitázott az orvosokkal és Istennel, mindaddig, amíg ereje és körülményei ezt engedték.
Most itt állt a mocskos matrac mellett, nézte a halott fiút, akinek a halálában semmi méltóság, semmi béke nem volt; egy összetört és tönkrement testet látott egy foltos lepedőn, furcsán kifacsarodott végtagokkal, semmibe bámuló tekintettel.
Ugyanúgy kellett elrángatni az ágy mellől, mint ahogy hetekkel később a kolumbárium elől elvonszolták; a nikotintól sárga ujjakat egyenként fejtették le temető rozsdás vaskorlátjáról és erővel tépték le az ágyról.
Egyébként Bécike elkésett a temetésről, pedig ott toporgott már sógor-koma-jóbarát, kitették a hangszórót, amiből Bódi Guszti mulatós zenéje áradt (mert azt szegény gyerek úgy szerette!), ott volt az intézmény igazgatója (pedig lett volna dolga máshol is), és ott állt az egyetlen ember, aki az anyján kívül őszintén gyászolta Bécikét: Dundus, a Down-szindrómás konyhai kisegítő.
Csak a temetkezési vállalat emberei késtek kissé, az előző szertartás elhúzódott, ezt mondták. Munkához is láttak egykettőre, az urnát a horgolt terítővel takart kisasztalra állították, nekitámasztották a fekete keretes fényképet, amin Bécike mosolygott, és igazán csak közelről lehetett látni, hogy folyik a nyál a szája sarkából.
Az önkormányzat megbízottja elmondta mindazokat a közhelyeket, amelyeket szükségesnek látott elmondani, felolvasta azt a verset, amelyről úgy vélte (tévesen), hogy a hallgatósága megérti; mindeközben kollégája szakavatott mozdulatokkal ragasztotta a műmárvány táblát Bécike új tartózkodási helye, a kolumbárium tizenkettes számú fülkéje elé.
A kérdésre, hogy a képet is falazzák-e be, Erzsikétől azt a választ kapta, hogy ne, haza szeretné vinni. Olyan vidám rajta a gyerek. Némi zavar csupán akkor támadt, mikor a fotót a hölgy kivette a keretből, s úgy nyomta a gyászoló anya kezébe. A keret mindig ugyanaz - jött a gyors magyarázat –, csak a képet vihetik el. Az benne van az árban.
Bécike portréját végül a gyászoló család ottfelejtette a kolumbárium tetején, s pontosan abban a pillanatban, amikor az anya a roskadozó vályogfalak között felkiáltott: „Bécikém, te legalább már jó helyen vagy!” a képet lefújta a szél, ott hevert a hervadó önkormányzati csokor mellett, s csendesen ömlött rá a kora tavaszi zápor.
