A Déliben a vonatablakból kihajolva integettünk, anyám sírt, de miért? Mi az aggodalom tárgya? Én is és apám is utáltuk a nagyjeleneteket. Egy röpke hónap Skandináviában újdonsült férjemmel maga a csoda, az elfekvő medve biztonságos terület, és gyerekkorom kedvenc skandináv mesegyűjteménye, a Szoria-Moria palota hősei velem lesznek.

 

Mosonmagyaróvárnál a mellettünk lévő négyes ülésből felpattant egy igazolványát mutogató, civilruhás pasas, addig alvást színlelt, most az iratainkat kérte, már én is izgultam, kifaggatott az úticélunkról, miért megyünk és kihez. Csak úgy utazgatunk? A nászajándékunkat költjük, az interrail lehetőségei adottak, magyaráztuk, és próbáltam felidézni, miről is beszélgettünk férjemmel Budapest és Mosonmagyaróvár között. Hogy említettük-e a farmer shortom felhajtásába bevarrt extra dollárokat és az apámtól kapott márkát; alacsony volt akkor az országból kivihető valutakeret. Az osztrák vámos is mumus volt, majd elkobozza a téliszalámi és gyulai kolbász tartalékjainkat, mert ott a húsáru bevitele volt korlátozott, de e helyett a barátságos idősödő férfi Bécsben villamosjegyet vett és elkísért a városközpontba, kedvesen udvarolt, dicsérte férjem ízlését, milyen jól választott feleséget.

 

Jó időszak volt. Fiatalok voltunk és lazák.  

 

Éjszaka átutaztunk Bécsből Hamburgba, hajnalban kóboroltunk a városban, elképedtünk Bismarck hatalmas szobrán, bemerészkedtünk a piros lámpás negyedbe és a pályaudvar melletti, kizárólag horrort játszó mozi repertoárjából az első horrorfilm-élmény is meglett, majd éjszaka átkeltünk Hamburgból Koppenhágába. A vonatfülketársak hitetlenkedtek, emberek a vasfüggöny mögül, csak úgy utazgatnak Nyugaton, nem győztük megcáfolni abszurd elképzeléseiket, hogy tényleg van metró Budapesten, telefonálni is tudunk, gázzal fűtünk, de van, aki villannyal, és nem tartunk disznót a fürdőszobában.

 

Koppenhágában, a kempingben eltűntek a szárítókötélre kiaggatott ruháink. Vajon mi maradt bent a sátorban, ha már a kintieket megkívánta valaki? Megvan-e még az NDK-s hálózsákunk, meg a csővázas orosz hátizsák?  Vagy indulhatunk haza? A szemközti lakókocsiból idős dán hölgy integetett, és elmesélte, hogy zápor zúdult a kempingre, reméli, nem haragszunk, hogy leszedte a kint száradó cuccainkat, és betette azokat a sátorba. Leültetett minket a lakókocsijuk teraszára, rágyújtott a pipájára, csokoládéval kínált, míg ruháink rendezett kupacokban, összehajtogatva vártak ránk.

 

 

Laucsek Tamás fotója

 

Magyar vagy? – kérdezte egy dán férfi a koppenhágai autóbuszon. Beszélt egy kicsit magyarul. A Szegedi Szalámigyárban dolgozott néhány évig vagy hónapig, már nem emlékszem. Felfoghatatlan volt számunkra, hogy egy dán a hetvenes évek második felében Magyarországon vállal munkát. Gyere, kicsi lakáskontroll, dán szalámi próba, és ragaszkodott, hogy aznap nála vacsorázzunk. Megható, idilli este volt, bár a miérttel kezdődő kérdéseinket nem nagyon értette, vagy akarta megérteni. Másnap bejártuk a Dán Királyi Hadtörténeti Arsenalt, meglátogattunk néhány palotát, templomot és a Carlsberg Sörgyárat.  

 

Odensében, Andersen szülővárosában átvillant az agyamon, itt akár élni is tudnék, de utaztunk tovább, irány Norvégia. Szokásos turistaútvonal: Oslo, Bergen, Trondheim, Bodø és Narvik, rengeteg eső, ruhatáram ikonikus darabja az ócskástól vett sárga gumicsizma lett, Bodø-ben a tengerparton sátrat vertünk, Norvégiában szabad a vadkemping, csak a szemétre kell odafigyelni, körülöttünk tenger és sziklás kopár hegyek. Az egyik hegyoldal hatalmas robajjal megnyílt, a gyomrából vadászgépek törtek elő, köröztek a fejünk fölött, és éjfélkor előbukott a nap. Egy utcai telefonfülkéből felhívtam anyát, szipogva hallgatta, hogy a Sarkkörön túl vagyunk, hogy fehérek az éjszakák és éjfélkor kel fel a nap. Igen, még van pénzünk, ami nem volt teljesen igaz, de gyűjtöttük az elhagyott üvegeket, és annak betétdíjából egészen jól kiegészítettük a napi tíz dolláros keretünket. Imádtuk Norvégiát!

 

Svédország nem adott vízumot, túl sok volt a magyar disszidens, állítólag Malmö az ezerkilencszáznyolcvanas évekre magyar maffiaváros lett, így csak átutazhattunk. Finnországban otthonosabban éreztük magunkat, Vaasa, Tampere, Turku, Helsinki. Tamperében belebotlottunk egy magyar nyelvet és kultúrát imádó lányba, egyetemista volt, meghívott otthonába, és elvitt a panel épületek között megbúvó, fenyvessel körülvett tengerszemhez, ahol a helyiek úszkáltak munka után. Helsinkiben lengyelekkel buliztunk, az olimpiai csarnokban laktunk, élveztük a parkokban kéregető finn mókusokat és az alacsony fagylaltárakat. Fagylalton éltünk.

 

Hazaérkezésünkkor anyám szorosan ölelt, mintha sohasem akarna elengedni, örömkönnyeit törölgette. Jaj, kislányom, azt hittem, már sohasem látlak újra, apám meg beárulta, anya azt hitte, disszidáltok.

 

Sértetten hallgattam. Hogy juthatott eszébe? Felidéztem magamban a családi legendáriumot. Anyai nagyapám katonaságát a második világháborúban, történetek százait hallottam nagymamámtól anyámról és nagybátyámról, hogyan utaztak mindig oda, ahová nagyapámat vezényelték. Laktak Munkácson, Ungváron meg valahol Erdélyben is. Aztán jött a német csapatok visszavonulása, szekérre rakták ingóságaikat és utaztak Budapesten át az osztrák határ felé. Inkább az amerikai fogság, mintsem az orosz! Keserves utazás volt. Nagymamám Kőszegen a családi fotóalbumokkal együtt elveszítette a családi ékszereket is, só nélkül ették a bablevest, anyám könnye a levesbe potyogott, gúnyolták a gyerek-sorstársak, azt hiszed attól jobb ízű lesz, anya kövér lett a kenyér-bab diétától, tehénkének csúfolták és ágyipoloskák laktak a takarók alatt. Gyalogoltak, néha felvette őket a szekér, majd Passauban, több hetes kínszenvedés után úgy döntöttek, elég volt a kalandból; irány haza. Mi fordította vissza őket?  Milyen lehetett a hazaindulás előtti utolsó beszélgetés? Vajon megkérdezték kamasz gyerekeiket, hol szeretnének élni? Sohasem tudom meg.

 

Ötvenhat is hozzátett a családi történetekhez. A második világháborús szekeret teherautó váltotta fel, és apám is megjelent a színen. Menni kell, mindenki tudta. Anyám testvére egy teherautóval megállt a hetedik kerületi bérház előtt, apám felpakolta anyámat és néhány vulkánfíber bőröndöt a platóra. Irány Ausztria! Győrnél apám leszedte anyámat meg a vulkánfíbereket a kocsiról. Visszagyalogoltak a Kertész utcába, ahol apai nagyanyám volt a házmester, nagyapám meg a kerületi postás. Anyám testvére eljutott a Fertő-tóig, ott a csehszlovák határőrök a pozsonyi börtönbe kísérték, aztán hazatoloncolták.

 

Mi ez? Családi genetika?