Túrabarátnőmnek, Józsa Krisztinek
A napokban leemeltem a trófeagyűjtő mappámat a könyvespolcról. A 2025-ös Téli Mátra S oklevelemet tettem bele és elszégyelltem magam. Na, nem a rövidebb táv bántott, hanem a dossziéban uralkodó káosz. Teljesítménytúrák, utcai futóversenyek oklevelei, kitűzői szakadozott műanyagfóliákba ömlesztve. Ideje rendet rakni.
Saját fotó
Mikor tértem át a futásról a túrázásra? Nem emlékeztem. Aztán az egyik gyűrött bugyiban megtaláltam az első teljesítménytúra emléklapját. 2015-ben, pont tíz éve a Tortúra 34, Miskolc-Bükkszentkereszt-Bánkút-Ómassa, bőven szintidőn belül. Természetesnek vettem az eredményt, ma már tudom, nem volt az. A téli napforduló alkalmából megrendezett versenynek nem véletlenül Tortúra a neve. Túrabarátnőmmel megtapasztalhattam a sár vidám ötven árnyalatát, csúsztam jobbra, csúsztam balra, és irigyeltem a terepfutókat, akik alig érintve a talajt repültek a dagonya felett, én meg teljes súlyommal cuppogtam benne. Tíz év távlatából az ellenőrzőpontok közül a Nagymező síház dereng, nyirkos volt és hideg, a szemüvegem bepárásodott a teagőzben, de onnan mindössze hat kilométer a cél, és bőven szintidőn belül voltunk. Szívesen megosztanám a célfotót, de nem találom, talán kitöröltem, csálén állt a fejemen a sapka, és ziláltan lógott a hajam. A tortúra itt nem ért véget, tömegközlekedéssel vissza kellett jutnunk Ómassáról Miskolctapolcára. A decemberi sűrű szürkületben a híres-nevezetes tizenötös buszra szálltunk, és láttuk Lillafüreden a Palotaszállót, a vízesést, az őskohót meg a pisztrángkeltetőt, majd átváltottunk az egyes villamosra, utána ismét buszra. Kimerültek voltunk és ázottak, de vészhelyzetre ott volt a hátizsákunkban a kislapos. Meg-meghúztuk. Jogász túratársam mellékesen megjegyezte, milyen következményekkel jár a közterületen történő alkoholizálás. Még akár a helyi lapok címlapfotója is lehetünk, humorizáltam, az angoltanár és a kamarai jogtanácsos… , de akkor ott az a néhány korty pálinka életmentő volt.
Hát valahogy így kezdődött.
Egyre intenzívebben feszegettem határaimat. A cél a Kinizsi Százas volt, Békásmegyerről átsétálni Tatára, száz kilométer huszonnégy órán belül. Bemelegítésként beneveztünk a Mátrabérc túrára, mert az csak ötvenöt. De milyen ötvenöt! Rosszul indult az egész. Az utolsó pillanatban túrabarátnőm és egyben személyi hajcsárom lebetegedett. Egyedül vágtam bele a kalandba. Az időjárás-előrejelzés felhőt jósolt, de esőről szó sem volt. Nem is esett az országban, kivéve a Mátrát. A táv egyharmadánál leszakadt az ég. Futó zápor, gondoltam, de tartós és kiadós esőzés lett belőle. Galyatetőn több túrázó buszra várt, köszönik szépen, nekik ennyi elég volt, bennem is motoszkált a feladás kisördöge, beülök a Turistacentrumba, megszárítkozom, megebédelek, közel harminc kilométert megtettem, szép teljesítmény az is. Végül úgy döntöttem, Mátrakeresztesig mindenképpen elgyalogolok. Ami ezután következett, az maga volt a rémálom. Az eső kíméletlenül szakadt, a talaj felázott, bokáig süllyedtem a sárban. Volt ott tapadós, ragadós, csúszós és hígan folyós. A Tortúra semmi sem volt ehhez képest. Eredeti tervem szerint Galyatetőről Mátraszentlászlóig kocogva tettem volna meg a távot. Akkor és ott ez nem tűnt jó ötletnek. Fiatal lány futott el mellettem, megpördült és bemutatott egy dupla piruettet, majd óriás csobbanással térdre rogyott előttem. Remek produkció, dicsértem meg. Neked szántam, mondta nevetve. Kezemet nyújtottam és felhúztam a sárból.
Robot üzemmódra kapcsoltam, az önuralom percei, órái következtek, kirekeszteteni a fizikai érzeteket és kitartóan menetelni Ágasvárig, majd leereszkedni a Csörgő-patakig. Az ösvény eltűnt. Helyén zubogó vízfolyam. Abban gázoltam lefelé a völgybe. Onnan Mátrakeresztes már gyerekjátéknak tűnt.
Néhány száz méterre a település központjától, az út végén ismeretlen fiatalember integetett. Hátranéztem, senki sem jött mögöttem. Egyértelműen nekem üzent. Siess, indul a busz! Az utolsó métereket futva tettem meg. Miből gondolhatta, hogy eszem ágában sincs bevállalni a szivatós Muzsla-szakaszt? A sofőrre rá se mertem nézni. Mi van, ha nem szereti varacskos disznó jelmezem? Zavartan kértem jegyet Szurdokpüspökiig. Megvetően végigmért.
A kimentés ingyenes.
Szóval kimentettek. Egyetlen Mátrabérc túrám így fejeződött be, se oklevél, se kitűző, mindössze a szétázott ellenőrző lap 2016-ból.
A buszon a fiatalember mellé telepedtem, aki szégyenkezve bevallotta, hogy a Kinizsi Százasra készül, és milyen blama, hogy a Mátrabércet sem tudja teljesíteni. Bevallottam hasonló szándékaimat, és azzal vigasztaltam, a Mátrabérc nehezebb, ez alkalommal az időjárás sem kedvezett.
Néhány héttel később meglett a Kinizsi Százas. Ragyogó napsütésben, langy májusi éjszakában bőven szintidőn belül (22 óra 24 perc). Remélem, a fiatalembernek is sikerült.
Saját fotó
Persze ez sem volt problémamentes, de a gondokért kizárólag magamat okolhattam. Dorogon nem ellenőriztem vízkészletemet. A Nagy-Getére menet szörcsögött az ivótasakom, behorpadt a homlokom, ahogy próbáltam az utolsó cseppeket elővarázsolni a kék műanyagból. Nem idegeskedtem, volt még almám, és jönnek a tokodi pincék, de közte volt a katlan. A keskeny ösvény meredeken vezetett fel. Víz helyett jó lesz az alma. Menet közben bányásztam elő a hátizsákomból, igyekeztem nem megállni, a túrabotokat a hónom alatt tartottam, egyik kezemmel a zsákomat akartam volna becsukni, a másikban az alma. Elejtettem. A homokban hempergett és bucskázott visszafelé a löszlejtőn. Valaki utánam hozta. Letörölgettem és nagyot haraptam bele. Finom homok telepedett meg a számban, ráült a nyelvemre, a nyálképződésem cserben hagyott. Tűzött a nap, nagy volt a szárazság.
Saját fotó
A körülöttem sétálók meg-megálltak, iszogattak. Ha kérek tőlük, biztosan adnak, de nem égettem magam. A puha löszös talajon erőtlenül lépegettem. Túratársamat egy ideig láttam, aztán eltűnt a gyilkos katlan túloldalán. Végül én is kiértem az országútra. Egy parkoló autó mellett finoman sminkelt, elegáns nő ásványvizes flakont zárt be. Kértem tőle egy pohárral. Nekem adta a palackot. A tokodi pincéknél a házmesterek, a kis és nagy fröccsök világában élő borosgazda fanyalgott, mikor fél deci bort kértem három deci szódával. Mi ez, ilyen egységet még sohasem mért, legalább egy deci bort hadd tegyen a szódába, de én ragaszkodtam a felemhez. Az ásványvíz és a tokodi fröccsöske rendbe szedett. A közeli Kőszikla tetején túrabarátnőm várt. Aggódott, hol vagyok, és korholt lassúságomért. Szaladjunk Mogyorósbányára! Nem ellenkeztem. Újra erőmnél voltam, és felszabadultan futottunk az ikonikus Kakukk Sörözőig, ami a táv felét jelentette. Veszélyes hely. Ha itt megpihensz, nem biztos, hogy újra elindulsz. Sokan adják fel itt. Ettünk-ittunk, megnyújtottuk izmainkat, és folytattuk.
Forrás: Kakukk Söröző Facebook oldala
Péliföldszentkeresztnél forrásvízből töltekeztünk, majd tempósan hagytuk magunk mögött a kilométereket. Alkonyodott. Változtak a színek, viola, világos, haragos és mélykék, az árnyékokban megbújt a sötétlila. Szívtam magamba a fényeket, toltam a kilométereket, könnyedén repültem bele a romlatlan éjszakába. A madárszó elhalt, a levegő lehűlt, neszezett az erdő. A hegyoldalban fények kígyóztak, fejlámpák és fényvisszaverők gyöngysora mutatta az utat. A fákon foszforeszkáló túrajelek. Jól haladtam a sötétben. A természet algoritmusa megszállta érzékszerveimet, átszabta gondolataimat, eufórikus jókedvem lett, más tudatállapotba kerültem. Világom leegyszerűsödött, megtisztultak a gondolatok, folyamatosságot kaptak vagy megszakadtak, apró részletek álltak össze, megoldhatatlannak tűnő problémák simultak el.
Kinizsi Százas Facebook oldala
Koldusszállásig tartott az állapot. A köves út visszahozott a Százas valóságába. Elgyötört talpam minden kiszögellést, göröngyöt és kavicsot többszörösen megtapasztalt. Bántottak a kövek. Baj közelében, a Szent Péter templom romjánál szólalt meg az első rigó. Visszahúzódott az éjszaka. Párás szürkeség ült a fák között, rózsaszín fények szűrődtek át a fakoronákon. Hamarosan vége. Őszintén sajnáltam.
A baji templomnál, kilencvenegynéhány kilométerrel a hátunk mögött túrabarátnőm epésen megkérdezte, mit találok ki legközelebb, de véleményem szerint ez a könnyed, erdei séta az ő agyament ötlete volt. Egy férfi öles léptekkel haladt el mellettünk. Nevetett.
Lányok, mindegy, ki az ötletgazda, most már tutira megcsináljátok.
Úgy lett.
A célban a kitűző és a jelvény mellé forró gulyáslevest kaptunk. Némán kanalaztuk. Túratársam oldalról rám sandított.
Jövőre?
Hallgattam.
Az öles léptű férfi ült szemben velünk. Szemrehányóan túrabarátnőmre nézett.
Vasárnap reggel nem szerencsés a kérdés.
De aztán hétfő lett.
Igen! Igen! Jövőre is!
Miért ültem fel a Kinizsi Százas embert próbáló hullámvasútjára? Önmagamra voltam kíváncsi. Lucia működésére. Masszív felkészülés, a versenyt megelőző képes vagyok-e rá bizonytalansága, örömmámor, kocsonyás tompaság, zsibbadt végtagok, hasogató talp, sajgó váll. Ez mind a Kinizsi Százas. Önfegyelem és önismeret. Huszonnégy óra leforgása alatt átélsz egy életet.
A szekrényből új mappát és műanyag tasakokat vettem elő. Évenként vagy eseményenként rendszerezzem? Végül az utóbbit választottam. Pakolgattam az okleveleket, emléklapokat, itinereket, tájékoztató füzeteket, és körbeálltak az emlékek.
