Évek óta készülök a Magyar Nemzeti Galéria Textúra eseményére, de mire feleszmélek, elkelnek a jegyek. Népszerű, mert innovatív és összművészeti. A program tavaly a szokásosnál is jobban megérintett. 2022 novemberében, a Vaszary Ismeretlen ismerős tárlatvezetésére készülődtem, amikor értesítettek, a Galéria 14 órakor zár, kizárólag az általam megvásárolt tárlatvezetést tartják meg. A Textúra főpróbájának köszönhetően átélhettem a Galéria látogatónélküliségét. Egyedül sétálhattam az aulában, sehol senki, néhány múzeumőr az üres termekben. A tárlatvezetés végeztével a látogatók fegyelmezetten elhagyták az épületet. Én maradtam. Kettesben Vaszaryval. A terem dinamikája megváltozott, életre keltek a festmények. Aztán megérkezett a biztonságiőr és megszakadt a varázslat, de hálás voltam a Textúrának ezért a néhány magányos percért. Jött 2023 novembere. Most vagy soha, gondoltam, és a jegyárusítás első pillanataiban lecsaptam néhány jegyre a bemutatóra. Leesett az állam. Az idei eseményt Éry Franciska, régi, kedves ismerősöm rendezi. Megragadtam az alkalmat, hogy interjút készítsek vele.

 

Körülbelül tíz éve találkoztunk utoljára. Akkor éppen színésznek készültél, amellett az írással is próbálkoztál, de rendezésről szó sem volt. Hogyan jutottál el a Textúráig?

 

Az írást élveztem, amolyan kreatív kizökkenésként éltem meg, de komolyan a színészetet vettem. 2013-ban jelentkeztem a Queen Mary University of London angol és dráma szakjára és kiköltöztem a brit fővárosba. Másodéves lehettem, mikor a Globe Színházban megnéztem Shakespeare Titus Andronicus drámáját. Az előadás után barátaimmal beszélgettünk, és egy szalvétára lerajzoltam, hogyan rendezném meg én a darabot. És beakadt. Összekapartam rá a pénzt, kibéreltem az egyetem stúdióját, független színészeket, diákokat hívtam, és megszületett egy immerzív előadás, ahol a nézők egy nagy vacsoraasztalnál ültek végig a színészekkel. Első rendezésnek ez merész vállalkozásnak bizonyult, mert volt művér, verekedés, és egy tucatnyi megkoreografált gyilkosság, ami tapasztalatom hiányában akár veszélyes is lehetett volna. Ráadásul egyből Shakespeare és angolul. A mai napig úgy gondolom, egyik legjobb rendezésem, talán pont azért, mert nem értettem még semmihez, ösztönből dolgoztam.

 

A mesterképzést kiváló minősítéssel a Goldsmiths University of London-ban szereztem meg performance art szakon, majd dolgoztam Angliában, Walesben, Skóciában, Németországban, Franciaországban, Ausztriában, Szerbiában és Magyarországon. Itthon egy helyspecifikus Hamlet-rendezéssel debütáltam 2020-ban Debrecenben, a nemzeti stadionban, amire a Csokonai Nemzeti Színház akkori igazgatója, Gemza Péter kért fel. A projekt 2020-ban felkerült a Highlights of Hungary listájára, ami nagyon jólesett. Külföldön rendeztem tovább, majd idén márciusában a Magyar Nemzeti Galéria felkért a Textúra 2023 rendezésére. Ez lett tehát az első budapesti munkám.

 753.jpg

 

Saját bevallásod szerint sohasem jártál korábban Textúrán. Mi fogott meg a feladatban? Mi mozgatta a gondolataidat?

 

A feladat térspecifikussága. A Galéria nagy volumenű és tiszteletet parancsoló. Le-föl járkáltam a lépcsőkön, benne voltam a kupolában, hallgattam a teremőrök csittegését, és minden olyan jólnevelt volt.  Járt az agyam. Miért is jövünk ide a szokatlan esti órában? Mitől lesz ez más, mint amikor nappal vagyunk itt? Hogyan változik meg a tér? Hogyan tudom felszabadítani a hely jólneveltségét?

 

És sikerült?

 

Azt hiszem, igen. Futóverseny az aulában, izzadt testek a Galériában, séta a teraszon, belopakodás olyan hátsó lépcsőkön és folyosókon, ahová normál esetben nem jutnak el a látogatók, QR-kód és füles, a végén pedig egy közös zárójelenet, amiben a táncosok megpörgetik a nézőket. Összességében elégedett vagyok.

 

732.jpg

 

Hogyan működik a Textúra? Ki választja ki a szerzőket, a műalkotásokat, a fellépő színészeket?

 

Pénzes Boróka vezetésével a Textúra csapata felkér nyolc írót. Igyekeznek olyat választani, akik benne vannak a vérkeringésben, a közelmúltban esetleg díjat kaptak, és olyan is akad, aki még nem vett részt Textúrán.  A műalkotásokról a szerzők döntenek, és az idén is így történt, egy kivétellel. Külföldi szerzőnknek, Matei Visniecnek már megvolt a helye, de még nem volt képzőművészeti alkotása. Amikor az első bejáráson beléptem a térbe, megláttam a középen elhelyezkedő vitrint, és bevallottam, hogy mindegy, mit lógatnak a falra, ez az egész tér Izsó Miklós figuráiról szól. Elküldtük neki a szoborcsoportot, és válaszként megérkezett a ncoló szó című gyönyörű verse. A Textúra történetében ez volt az első alkalom, hogy rendező választott művet a szerzőnek.

 

Miben különbözik a Textúra 2023 a korábbiaktól?

 

Az előző Textúrákon a látogatók térkép alapján, szabadon vándorolhattak a Galériában, felderítőként járhatták be az útvonalat és találhatták meg a műalkotásokat. A kovid óta szabályozni kellett a létszámot, innen jött a kötött útvonal, amin vetésforgószerűen közlekednek teremről teremre, szintén térkép segítségével. Idén viszont táncosok vezetik a csoportokat, nem törjük meg a színházszerűséget, mert amint papírt adsz a nézők kezébe, kiesnek a színházból. Itt jön a táncos ötlet. Nyolc műalkotás, nyolc helyszín és nyolc táncos, aki a nézőket vezeti a helyszínek között. Az átkötéseknek nincs koreográfiája, vannak instrukciók, de minden táncos máshogy improvizál. A látogatók és a táncosok cinkossága motivál, beosonnak a galériába, lopakodó csendben haladnak helyszínről helyszínre, mert ők egy csapat, és ennek a közösségi érzését már az elején megérzik, amikor karszalag alapján színt kapnak. Illetve szokatlan még a zárójelenet, korábban egy év kivételével a nézők a nyolcadik jelenet után egyszerűen hazamentek. Az idén együtt jövünk, együtt megyünk, egy nézőközösséggé válunk, és együtt tapsoljuk meg a társulatot is.

 

Így megdupláztad a munkátokat. Táncosokat kerestetek, jelmezt adtatok rájuk, megterveztétek az időt, kimértétek a másodperceket. Senki sem reklamált?

 

Sőt, a galéria dolgozói minden újítást támogattak, amiért hálás vagyok. A munka oroszlánrésze az átvezetések logikája volt, maga a próbafolyamat hasonlóan indult, mint a korábbi években. Adorján Beátával, az est dramaturgjával minden egyes íróval leültünk és elemeztük a szövegeket, ugyanezt tettük a színészekkel is, és természetesen alakult, változott mindegyik anyag. A próbák bonyolultak voltak, tizenegy szerepben tizennyolc színész, más és más színházban, társulatban leszerződve. A táncosok pedig még később csatlakoztak, és egészen új energiát hoztak a térbe.

 

Az egészet egy hónap alatt hoztuk tető alá, ami csak azért sikerült, mert szuper csapatom volt. Beáta mellett én hívtam még Bocsárdi Magort, aki az est kiemelkedő karaktere; zeneszerzőként, zenészként és színészként is megjelent, és kizárólagosan a Textúrának készült élő zenével töltötte meg a teret. Nem mindennapi kihívást jelentett. Könnyű volt vele dolgozni, jó a kémiánk, értjük egymás ízlését. Közben Beáta fáradhatatlanul mért, rajzolt és tervezett. Rengeteget sétáltunk és agyaltunk. Az ő érdeme, hogy a csoportok nem vártak egymásra, és a végén együtt lehettünk újra, együtt tapsolhattunk, együtt örülhettünk.

Az is újszerű a korábbi évekhez képest, hogy kértem egy technikai összpróbát, mivel rengeteg technikát használtunk, sok problémára fény derült az első alkalommal. A professzionális technikai csapat komolyan vette a feladatot mind a hang, mind a világítás szempontjából. Talált térben színházat csinálni nehéz. Mit adsz hozzá, mit veszel el, hogyan játszol a tér természetes fényével, hogy színházi legyen, ez mind nagy kihívás.

 

Az előadás napján különböző színű karszalagjainkkal ácsorogtunk az aulában, vártuk, hogy történjen valami, amikor a kupolában feketeruhába öltözött, kék álarcos alakok tűntek fel és indultak lefelé a lépcsősoron. Beleborzongtam. A Louvre fantomja a Nemzeti Galériában? Juliette Greco Belfegorja kelt életre a hatvanas évekből? Honnan jött az ötlet, a színvilág és az álarc?

 

Hugo Aguirre látványtervezővel kezdetektől a fekete-fehér-türkizben gondolkodtunk. Az álarchoz én ragaszkodtam. Remekül semlegesíti a nemet, a kort. Mindenki azonnal egy csapat tagjává alakul tőle, és megleped vele a nézőt - nem ismeri fel azonnal a színészt, akit követ. Ráadásul az est során több korral is találkozunk, különböző korokból vannak művek, az írók is mások, a szövegek témájukban is különbözőek. Nincs tiszta vonal. Hogyan kössem össze a jeleneteket? Nem akartam korhű jelmezeket, vagy valamiéle realizmust teremteni. Elég, ha felsejlik a karakter, ami mögé bele tudja képzelni a néző a saját olvasatát, azt a történetet, amit te kreálsz az agyadban. Számomra a jó színház mindig teret hagy a néző fantáziájának; az ő képzeletében ér révbe az előadás.

 

752.jpg

 

A Textúra bemutató után férjemmel és barátainkkal arról beszélgettünk, kinek, melyik jelenet jött be legjobban. Vitatkoztunk, és mindannyian másképpen láttuk. Neked van kedvenced?

 

Az összeset szeretem, mindegyiket más okból. Kezdhetnénk Visky András Breuer Marcell: Bauhaus székek műtárgyához írt A Kopaszok. Vaszilij terápia című írásával, ami számomra a legszínházibb szöveg. Amikor elolvastuk Beátával, nekünk azonnal az ugrott be, hogy két szék beszélget. Ezért megcsináltuk úgy, hogy a színészek élőben, a szomszédos térben játsszák a jelenetet.  A néző bizonytalan, hol vannak, honnan jön a hang, a szöveg absztrakt módon kicsit utal is arra, hogy talán meghaltak és a túlvilágról szólnak hozzánk.

 

Végül felfedezzük őket a szomszédos teremben és megkönnyebbülünk, hogy a színészek végig ott voltak velünk. Örülnék, ha a közeljövőben Visky András írna belőle egy egész estés drámát, mert tíz percben nehéz belemerülni ebbe az absztrakt világba.

 

A kupolatérben az ifjú Rózsa Luca Sára inspirálta Özönvíz című jelenetet láthattuk Gyabronka József és Pelsőczy Réka, váltóban pedig Rezes Judit és Thúróczy Szabolcs előadásában. Sokkolt mind a festmény, mind Vonnák Diána írása, nem beszélve a jelenetről.  

 

744.jpg

 

Lélegzetelállító kép. Egy hónapon keresztül bámultam az egytestű kétfejű lényt, és nem tudtam betelni vele. Egyébként ez a festmény bent lakik a Lépés váltás kiállításon, Pénzes Boróka ötlete volt, hogy hozzuk ki a kupolába, mert izgalmas a tér, és csodálatos, szinte mágikus akusztikája van. Ha suttogsz az egyik oldalán, a szimmetriát követve úgy hallod a másik oldalon, mintha a füledbe mondanák a szót. Mi a biztonságosabb, „portos” megoldást választottuk, pedig egyszer szívesen kísérleteznék ezzel a hangvilággal. Nagyon szeretjük Vonnák Dia szövegét, nehéz ilyen rövid vitában igazi párbeszédet kreálni, jó a feszültsége, erősen és pontosan visszhangzik a világvége érzés, ami nem egy légből kapott impresszió, hanem egy zsigeri mozzanat, és Dia aktivizmusához nagyon szorosan fűződik. Nagyon örültem, hogy ilyen témákat feszegethettünk, ráadásul olyan színészóriásokkal, mint ez a négyes. Megtiszteltek vele, hogy minden elképzelést kipróbáltak, és partnerek voltak a jelenetben.

 

Néhány hónappal korábban hosszasan álldogáltam Drozdik Orsolya: Cinikus ész IV.: Agylábtörlő alkotása előtt. Az autógumiból, hierarchikusan kirakott férfi agy fiókjain gondolkoztam, vajon melyik, mit rejthet? És most Simon Márton újabb lehetőségeket tárt fel, újabb válaszokat kaptam. És a színészek játéka, a hálózsákba bújt Forrai Áron selyemhernyó átváltozása lenyűgözött.

 

Igen. Én is szeretem, mert Bocsárdi Magor színészként is megjelenik, és nagyon izgalmas volt felfedezni ezt az oldalát. Kiss Nikolett és Forrai Áron Zsótér Sándor osztályának erős színészei, akikről már az első próbán kiderült, hogy nagyon szeretnek dolgozni és Simon Márton: Rövid összefoglalójában a selyemhernyóbábok életéről  írásával kiváló lehetőséget kaptak. Simon Marci monológnak hívta, de párbeszédként írta le, ami nekem egyszerre volt izgalmas és nagyon nehéz. Így került a képbe Magor, aki közben élőben keveri, kreálja a jelenet zenei szőnyegét. A szöveg maga finoman táncol a kamaszos egzisztenciális krízis és a magára mosolygó, már mindent átélt felnőtt perspektívája között, és így jól áll neki ez a párbeszéd megoldás. És vicces, hogy pont a hálózsákot mondod: az volt az első kellék, amit kitaláltunk Hugóval.

 

Rám különös hatással volt Tompa Andrea Berta grófnőjének finomsága, ahogy mind a női kérdést, mind a cigány létet érinti. A szerzőt foglalkoztatja a cigány/roma saját hang, hogyan lehet történetet mesélni az ő hangjukon. Tompa Andreának sikerült. Egy pillanatra sem szakadt meg a saját hang, következetes a narratíva és Grisnik Petra energiája, lendülete magával ragadott, teljessé tette a kép-szöveg-színház hármas egységét.

 

747.jpg

 

Tompa Andrea ért a színházhoz. A szöveg egyszerre edukál, a kép keletkezéséről mesél, de közben, jól beszélhető, könnyedén áttöri a negyedik falat, ami egy ilyen előadásban nagyon sokat jelent. Eredendően naplószerűnek íródott, de Andrea fogékony volt az ötleteinkre, benne volt a változtatásokban, és igen, rendkívül elegánsan érinti a női és a cigány kérdést.

 

Csak ketten vagyunk kiállító asszonyok az egész nagy budai vár első emeletin. /…/ A királyi falakon vannak a föstményei a grófnénak? Engedték? Hát ő azt nem hiszi, míg él. Asszont is? Cigánt is? El is megy, megnézi. 

 

A festő grófnő benne volt a romakérdésben, mint ahogy Tompa Andrea is. Talán ezért inspirálta ennyire Gyertyánffy Berta, aki kora egyik aktivistája volt, együtt kalapozott, zenélt a cigányokkal, és külön ügyelt rá, hogy a portréján fel legyen tűntetve Spirka neve.  

 

Ferenczy Károly Kavicsot hajigáló fiúk festményénél versenyfutást láthattunk. Meglepetésként ért az atlétára vetkezett, szuszogó férfitrió. Az én csapatomnak negyedszerre játszották el a jelenetet aznap este, eléggé kiizzadtak ekkorra.

 

Bakos Gyöngyi  Négyszáz dobás monológját ugyan egy hangra írta, de én már nagyon korán azt akartam, hogy három szívós, jó fizikai erővel rendelkező fiatalember játssza, akik azért futnak, hogy elmondhassák a monológot. Több szereposztásban játsszuk, és minden felállásban izgalmas. Felállítottuk a szabályokat, a belső logikát, és direkt nem kötöttük meg, milyen sorrendben beszéljenek a fiúk – ez tényleg azon múlik, ki mikor fut be elsőként. Ha lemaradsz, többet kell futnod, ez kb. nyolcvan métert jelent oda-vissza, jelenetenként hatszor-hétszer, amit esténként nyolcszor adnak elő, tehát több kilométert tesznek meg egy este.  Első perctől tudtam, hogy versenyt fogok csinálni a jelenetből, nem akartam statikusságot. Fussanak nagy távokat, tűréspróba legyen, nincsenek a Galériához öltözve és izzadtak. Öröm volt velük dolgozni és senki sem mondta: ugyan már Franciska, fusd körbe az épületet és gondolkodj el! Helyette bátorítottak, próbáljuk ki, ötleteket adtak, például a helybenfutás technikáját. Igazi csapatmunka volt. Ez hasonlít legjobban ahhoz, amit általában csinálok: hosszú, erőt próbáló, térbe helyezett, epikus, szabályok szerinti, de nem szabályokhoz kötött jelenet, aminek a néző gyorsan megtanulja a logikáját. Mindenki megérti.

 

731.jpg

 

Vártam a tájékoztatóban kért: „legyen QR-leolvasónk, hozzunk fülest és kabátot, mert hideg lesz” jelenetet. Együtt sétáltam a Rezes Judit hangján megszólaló Szvoren Edinával a Másik lépcsőn fel a Galéria teraszára, az esti Budapest a lábam alatt, és kiestem a szövegből, fotóztam, mert én meg a város, lemaradtam, majd szaladtam, egy pillanatra még láttam a lent futkározó fiúkat, végül megérkeztem Bernáth Aurél Riviérájára.

 

Ennek a jelenetnek vannak veszélyei, biztonságos-e a képhez vezető út, sok a technikai probléma, Rezes Juci hangja behúz, de amikor a nézők kimennek a teraszra, akkor rakoncátlanok, szelfiznek, és nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy elterveztem, nem sikerült a teljes izoláció, de megbocsájtottam magamnak, mert a szöveg atmoszférikus, lehet ki-bekapcsolódni, és közben belefutunk a fiúkba, felülről is megnézzük versengésüket.  Szvoren Edina, mint mondta, nem szereti a szövegeit hátrafelé magyarázni, de tökéletesen megértette a jelenet belső logikáját, és értékelte a megoldást. Mellesleg Bocsárdi Magor ez alkalomra komponált gyönyörű zenéje a háttérben tökéletes harmóniát ad a hangfelvételnek.

 

Elérkeztünk Izsó Miklós Táncoló paraszt VII. szobrához. A korábban már említett román-francia Matei Visniec megírta A táncoló szó című francia nyelvű versét. Nem mindennapi élményben volt részünk.

 

Izsó Miklós figurái 1870-ben készültek, mégis hihetelenül modernek, a mozdulatok izgalmasak, akár egy vogue-partyn is összeszedhette volna ezeket az attitűdöket. A jelenetnek nagyon sok rétege van: Matei Visniec szövege, amit franciául mond el a párizsi hárfaművész Clara Izambert-Jarry, és amire magyarul, rábeszél Hunyadi Máté, aki közben Bocsárdi Magor zenéjét manipulálja élőben, miközben a táncos kilép csoportvezető szerepéből, leveszi a maszkját és eltáncolja a szobrok néma üzenetét. Itt alkalmunk volt mind a nyolc táncossal dolgozni, bizonyos támpontokat adni, de lényegében ők döntik el, hogy interpretálják a szöveget. Improvizálnak. Épp ezért minden csoport teljesen máshogy látta ezt a jelenetet.

 

755.jpg

 

Csoportunk a kisszebeni Keresztelő Szent János-főoltárnál fejezi be textúráját. A táblaképek a Hiszekegy sorait illusztrálják és Lackfi János írásának is a Credo adja meg a keretét Szűz Mária perspektívájából. A hatalmas szárnyasoltár előtt Mária még törékenyebbnek és sérülékenyebbnek tűnik.

 

Lackfi Hiszekegyje a legkevesebb technikát igénylő, úgymond „legtextúrásabb“ szöveg, ugyanakkor a legnehezebb. Fogtam a fejem, mit kezdek vele, Lackfi János a legnagyobb művet választotta az épületben, és a legnagyobb szöveget írta hozzá. Megfogott a Szűz Mária perspektíva. Kihívást jelentett. Ne prédikáljon! Hozzam le a pátoszosságát a földre, ne az legyen, hogy föntről magyaráz, hanem emberként szólaljon meg. Közben meg ne engedjem, hogy a saját hitvallásom túlságosan befolyásoljon. Persze ez lehetetlen. Például hiányérzetem van a szöveggel kapcsolatban, mert Lackfi nem írta bele a Pietát, az anya fájdalmát, aki a keresztről leemeli a halott fiát. Amit én katolikusként megélek a hitemben, abban nagyon sok az alázat, a bizonytalanság. Ebben a Máriában nem éreztem ezt. De ez is igazából izgalmas volt, és nagyon jó feladat. Kurta Niké és Nagy Rebeka két teljesen más, fantasztikus színész, akik közvetlenül tudnak szöveget mondani. Ez fontos volt, mert ebben kontextusban bármelyik nő lehetne Mária, hús-vér emberként jelenítjük meg és úgy mondják az imára készült pastiche-t, mint egy véleményt.

 

Végül vezetőink visszakísértek az aulába, a nyolc csoport újra együtt, a táncosok a közönség soraiból felkértek néhányat és megpörgették, majd a lépcsőkön felsorakoztak, a nézők vastapssal búcsúztak, és úgy tűntek el a fekete ruhás álarcos alakok a kupolában, ahogyan érkeztek. Titokzatos, talán igaz se volt élmény. Hogyan érezted magad az előadás befejeztével? 

 

750.jpg

 

Hálát éreztem, és hazaérkezést. Mint mondtam, ez volt az első alkalmam Budapesten, a szülővárosomban rendezni. És olyan csapattal és színészekkel dolgozhattam, ami igazi luxus. Izgalmas volt színházi eseményt színházon kívül adni, és úgy érzem, a Textúra igazi színházi előadás lett. A közönség fogékony volt az apró részletekre, értékelte az egyes jeleneteket, de az átvezetéseket is megtapsolták, mert a táncosoknak kreatívaknak kellett lenni, néha az időt húzni, úgy hogy a néző ne várakozásképpen élje meg a jelenetek közti időket. Rengeteg ilyen pillanat volt, de hadd emeljek ki egyet: nagyon megható példa erre Tóth Laura, aki a frissen hazaköltözött A taorminai görög színház romjai című Csontváry festménnyel úgy kollaborált, hogy egyszerűen árnyékot vetett rá, és szárnyként mozgatta a karjait. Semmi projektor, semmi komplikált technika, mégis egy formákon és korokon átívelő együttműködés.

 

De az is tudatosult bennem, hogy a Textúra nagyon izgalmas, és már évek óta hiánypótló esemény. Ezt bizonyítja az, hogy egy nap alatt elkeltek az utolsó előadásra is a jegyek, a kapacitás négyszázról feltornázódott négyszázötvenre, a premier napján ötszázhuszonöten voltunk. Szeretik az eseményt. A nézők egy része az idősebb generációhoz tartozik, a Galéria összecsukhatós székeit szétkapkodták és beültek a színpaddal szembe a szabad térbe, de azonnal lereagálták, hogy az események nem ott kezdődnek és alkalmazkodtak, majd olvasták a QR-kódot, hoztak fülest, nem akadtak fenn azon, hogy ki kell menni az erkélyre, vagy hogy a végén a táncosok jól megforgatták őket. Aki ilyenre eljön, az kalandra vágyik. Kortól és tapasztalattól függetlenül.

 

Mikor ez a beszélgetésünk készül, a Textúra még zajlik, és te már Franciaországban vagy. Mit csinálsz Montpellier-ben? Mi történik ott?

 

Három éve dolgozunk egy interaktív operán, ami az ember és a Föld kapcsolatáról szól. Azt feszegeti, milyen felelősséget vállalunk a Föld iránt.

 

Hogy lehet egy opera interaktív? Megénekeltetitek a nézőket?

 

Nem, erről szó sincs. Az emberek belépnek az opera terébe, és a lépteik benne lesznek a zenei szövetben. Egy fekete égetett parafa anyag borítja a padlót, amibe kontakt mikrofonokat építünk, ezek veszik fel a lépteket. Közben egy mellényt is adunk, olyat, amilyet a süket és nagyothalló nézők kapnak általában, ami a zenére rezeg, hogy érezzék a frekvenciákat. Az opera, különösen a kortárs, nehezen emészthető annak, aki nem imádja. Azon agyaltunk, hogy egy ilyen műfajt mennyire lehet közel hozni a nézőhöz. Teljesen a testedre!  Most mindenki a saját bőrén érzi majd az operát. 2024 februárjában lesz a premier és harmincszor adjuk elő.

 

Franciska, köszönöm a beszélgetést és kívánom, mielőbb találkozzunk újra Magyarországon.

 

Fotó: Kállai-Tóth Anett és  Köő Adrienn