Vonalak közt növünk fel. Nekünk húzzák, mi továbbadjuk és melléjük újakat teremtünk magunknak és másoknak. Velünk vannak, terelnek és korlátoznak. Ne akarjál több lenni, mert ezek szabályok, elvárások, hagyományok, így szoktuk. Meg egyébként is veszélyes. Én meg jövök és bontogatom őket, vagy egyszerűen átlépem. Nem az égig érnek, és nekem senki se mondja meg… Mit is? Merre, meddig, hány lépés.
Nyolcadik végén, 1971-ben Veszprémben táboroztunk. Többrétegű város, minden utca más időzónába visz. A Séd völgyében az egykori vidámpark elhagyatott, csendes szellemvilág volt. Önkéntesek építették ’56 után, a hatvanas években még hozott bevételt, aztán képtelen volt eltartani önmagát, az üzemeltetése költséges lett, meg hát a biztonság is… összeeszkábált, balesetveszélyes játékok. Bezárták. Helyét lassan visszafoglalta a természet. Az odavezető úttörővasút sínjeit azon a nyáron még nem szedték fel. A tábori programunkban szerepelt, de mire ideértünk, már nem üzemelt. A több mint száz méter hosszú alagútja szabadon járható maradt, és körülötte azok a sziklák a viadukt alatt…
Fegyelmezetten álltam a sorban. Követtem a tanári utasításokat. Meglátogattuk az állatkertet, a Betekints-völgyet, láttam az óriáskerék megroggyant vázát, még nem takarították el. A békalencsés csónakázótó partján uzsonnáztunk. Tanáraink résen voltak, semmi elcsatangolás, kalandozás. Csak itt a füvön, a tóparton, a lábadat se dugd a vízbe. Fűszálakat téptem. A testvérem karját csiklandoztam, ő meg idegesen csapkodott. Fülledt volt a levegő körülöttünk.
A délutáni szabadidő alatt léptünk le a táborból néhányan. Velünk jött az akkor nyolcéves húgom is. Bóklásztunk a kísértetparkban. A rozsda kikezdte a körhinták vasát, felsértette a kezünket, csíptek a szúnyogok, sok volt a csalán. Besétáltunk az alagútba, ahol nagyobb volt a sötétség, mint amire számítottunk, pedig elemlámpát is vittünk. A tóparton félig elsüllyedt csónakot találtunk, próbáltuk kihúzni. Egyikünk térdig süllyedt a nyálkás iszapba, a szandálcsatja leszakadt. Már azon voltunk, hogy visszaosonunk, de találtunk egy darab spárgát, és megjavítottuk.
Akkor néztem fel. A viadukt betoníve körül remegett a levegő.
Egyetlen lendülettel indultam meg. A többiek utánam.
Zergeösvényeken kapaszkodtunk. Talpunk alatt görögtek az apró, fehér kövek. Tompán morajlott fejünk felett a forgalom. Elértük a sziklákat, innen négykézláb másztunk a völgyhídig. A tenyerünk bizsergett, a kövek megtartották a lábunkat, áradt a dolomitból az energia. Átlendültünk a vaskorláton, és szaladtunk vissza. Nem buktunk le.
Aztán más élethelyzetekbe kerültem. Gimnáziumban még próbálkoztam: barlangászás, túrázás, és ha sziklát láttam, másznom kellett. Aztán feledésbe merült a késztetés.
Évtizedek múlva bukkant fel újra.
Korzikán jártam: sziklaformációk, tenger és mászás. Nem volt túl nagy kihívás, de nekem bőven adott adrenalint. Kerek sziklatömbökön ugráltam, egyikről a másikra, köztük félméteres hézagok, amiket én jóval szélesebbnek érzékeltem. Egykori vagányságomnak nyoma veszett. Ugrás közben támogató férfikezet szorongattam. Már visszafelé tartottunk, amikor a túravezetőnk újra karját nyújtotta: Kösz, inkább egyedül – és ugyanazon az úton visszatértem a magabiztos kezdetekhez.
Fotó: Pluhár Mátyás
Aztán nem volt megállás. Egyik via ferrata túra a másikat követte, falmászó edzések hetente kétszer, majd egy alapfokú sziklamászó-tanfolyam a hatvanadik születésnapomra. Néhány nap az Isztrián. Öröm és félelem. Elölmászás a csipkés sziklafal tetejéig. Már majdnem elértem, zavartan keresgéltem az utolsó akasztásokat. Molyoltam. Mászótársam: Lejössz? Akkor vettem észre, pont az orrom előtt. Beakasztottam a karabinert, feljebb rántottam a kötelet, aztán újra, és fent voltam. Szuszogtam a sziklaperemen: Fordulj meg – hallottam lentről. Alattam az Adria teljes májusi kékségében. Oklevelet kaptam a tanfolyam teljesítéséről, betettem az emlékeim közé. Aztán egyetlen szombat délután sem dobtam vállamra a kötelet, hogy nekiinduljak a Róka-hegynek, egyetlen mászóközösség tagja sem lettem, de legalább kipróbáltam.
És a kajak? Tizenhárom évesen végigtoltam az előkészítő tanfolyamot: tornatermi edzések heti három alkalom. Megfeleltem az elvárásoknak. Irány a KSI! De édesanyám féltett: A medencés edzésektől már csak egy lépés a Duna. Veszélyes történet. Így maradt az iskolai különtorna.
Családommal a Római-part közelébe költöztünk. Gyerekeink az idő tájt már felső tagozatosak voltak, a testnevelésórákon rendszeresen kajakozhattak. Szülői beleegyezés kellett. Örömmel írtuk alá. A mai napig ott a kajak az életükben, és nekem is visszaköszönt.
Fent a Szószék-szikla, lent a Lysefjord, a hajóban nem én állok, fotó: Laucsek Tamás
A covid vége felé egy külföldi túraszervező cég megtalált, rendszeresen küldték hírleveleiket, és én mohón csaptam le rájuk. Az egyik programnál felcsillant a szemem: Túrázz, kajakozz és kempingezz Norvégiában! Szószék-szikla, Lysefjord bakancslistás álmok! Azt írják, a túrához nem kell különösebb kajaktudás. Valamennyi azért csak kellene! Hatvanöt évesen lementem a Rómaira és kajakleckéket vettem, majd a túra után medencés edzésre iratkoztam be. Jöhetett a Duna, és azóta is igyekszem eljutni a tengerre évente legalább egyszer.
Fotó: Kali-Nagy Judit
Aztán ott volt az írás. Gyerekkoromban katasztrófatörténeteket gyártottam, miután a főhősök kimúltak vagy épp megmenekültek – többnyire én mentettem meg őket –, kidobáltam a történeteket. Később tinédzser-naplómat is elégettem, ne csámcsogjon rajta senki, ha véletlenül a kezébe akadna. A középiskolai magyartanárom fogalmazásomat olvasva megjegyezte: Te milyen jól írsz! Hangjában döbbenet, egyszerűen nem nézte ki belőlem. Rosszul esett. Évtizedeken át nem foglalkoztam szépírással, oktatásról szóló szakmai cikkeket írtam. Az ötvenes éveim elején egy véletlen visszahozta a történetmesélést. Angoltanárként minden ősszel elmentem a Nyelvparádéra. Idegen nyelvet tanulóknak és a nyelvtanároknak rendezett nívós esemény volt. Muszáj volt ott lenni. Sétáltam a standok között és három betűn akadt meg a szemem: MIA. Visszanéztem, fiatal lány mosolygott rám és adataimért cserébe tombolát ajánlott. Néhány nap múlva levelet kaptam: Ön nyert! Így kerültem be a Magyar Író Akadémia ősszel induló kurzusára. Minden pillanatát élveztem, pedig kaptam hideget, meleget: Lucia, ez az írása borzalmas, máskor meg: Ön prózaíró vénával van megáldva.
Hát nem tudom, de szeretek írni. Örömömet lelem benne. Azóta novelláskötetem jelent meg és egy regény, remélem, hamarosan újabb érkezik.
Újrakezdés vagy kiteljesedés? Bármit megpróbálhatok? Nyilván nem, de nincs mit veszíteni, és senkinek sem kell bizonyítani. Tapasztalat adta függetlenség. Hajtóerő és életöröm. Nincs hiányérzetem.
_________________________________________
