Nem emlékszem, mikor érkeztél, egyszer csak teljes valóddal ott voltál a csepeli tanárképző második emeletén, hogy az orosz kultúra elkötelezettjeként erősen meghatározd hétköznapjainkat.
Nem voltál könnyű eset.
Nálad az elég jó kevésnek bizonyult, neked a legjobb kellett. Voltak elveid és elvárásaid. Kőkeményen kiálltál értük és értünk. Szembe mentél az árral, ha kellett, a tanulmányi osztállyal, amikor rá akartak venni egy iciri-piciri kettesre, mivel csoporttársunk sokadszorra is elvérzett az orosz irodalom szigorlaton. Azzal érvelt a hivatal, minek ezeknek a gyerekeknek Tolsztoj meg Dosztojevszkij, hiszen csak általános iskolai tanárok lesznek. Felháborodásod az egekbe szökött. Nálad nem volt csak általános iskolai tanár. A te értelmezésedben a TANÁR létezett, csupa nagybetűvel. Megtiszteltél minket felkészültségeddel és elvárásaiddal.
Persze akkor ezt nem mindig láttuk így.
Csepelre menet gyakran utaztunk együtt. Szerettem ezeket a véletlen perceket, mert nem mindennapi szellemi élményt kaptam a ragacsos HÉV-en, a reggeli szürkületben. Volt, hogy elnézést kértél, muszáj olvasnod, pontosabban újraolvasnod a feladott szépirodalmi művet. Újraolvasás nélkül sohasem tartottál szemináriumot. (Velünk azért néhanapján megesett, hogy elsőre sem olvastuk el, nemhogy sokadszorra.)
Tőled tanultam, hogy a vizsgaidőszak nem egy elkerülhetetlen rossz, amin minél hamarább túl kell esni, hanem az elmélyedés, a kutatás, az olvasás örömének az ideje. Neked köszönhetem a huszadik századi orosz irodalmat, Ahmatovát, Pilnyakot, Pausztovszkijt, Paszternákot és még sorolhatnám a neveket. Emlékszem az izgalomra, amivel berobbantál a szemináriumra egy Suksin-kötettel a kezedben. Brat moj állt a címlapon. Kijátszották a cenzúrát, évek óta nem jelenhetett meg a Harmadik kakasszóra, de most belecsempészték, muszáj megvenniük! A tartalomjegyzékben valóban nem szerepelt, valahogy kifelejtették, viszont a kötet záró kisregénye lett.
A szerző fotója
Talán utolsó évünkben jártunk, speckolt választottunk, a te kollégiumodra jelentkeztem. Szovjet irodalom. Ijesztően hangzott. Rajtam kívül még egy mazochista volt. Nem pattintottál le minket. Kéthetente, szombat délelőttönként szép kis lakásodban a Törökvész úton kortárs orosz szerzők műveiről beszélgettünk. Ekkor lettem Trifonov-rajongó, de stencilezve elolvastuk Bulgakov Kutyaszívét is, ami tiltott irodalom volt akkor.
A mi kis szombati irodalmi műhelyünk! Sajnáltam, hogy mindössze egy félévig tartott.
Együttműködésünk a főiskola befejezésével sem ért véget. Az ELTE orosz tanszékén találkoztunk, te munkahelyet váltottál, én a kiegészítő szakot végeztem. A szakdolgozatomhoz konzulensnek kértelek, bár tudtam, nem lesz egyszerű menet. Elvállaltad. Andrej Platonov: Az életfénye kötetét szerettem volna elemezni. Nem javasoltad. Túl könnyű, sokan írtak róla. Keressünk nagyobb kihívást, mondjuk a Csevengurt. Akkor jelent meg. Nehéz regény. Kevesen foglalkoztak vele, minimális volt a szakirodalom, eltekintve az Izraelben élő orosz emigráció néhány tanulmányától, ami kizárólag az MTA könyvtárában volt elérhető, némelyik könyvtárközi kölcsönzéssel.
Szívás.
Beszereztem a kutatójegyet, és vettem egy cirill betűs írógépet.
Beleástam magam a regénybe. Hány hét vagy hónap telt el így? Nem emlékszem. Arra sem, hányszor olvastam újra és újra, és hányszor írtam át a szakdolgozatom.
Viszont az eredménnyel elégedett voltál.
Ez lehetett volna az első mérföldkövem, ha a tudományos munka inspirál.
A rendszerváltás után a Pók utcai lakótelepen csodálkoztunk egymásra. Mindketten az idő tájt költöztünk ide. Mi önszántunkból, téged az élet kényszerűsége hozott. Nekünk megszületett harmadik gyermekünk, és angoltanárnak tanultam, te illusztrált szöveggyűjteményt szerkesztettél az orosz szimbolizmus és avantgárd jegyében, mellesleg doktoranduszok tudományos munkáját irányítottad.
Meglátogattál minket.
Lucia, jól áll neked az anyaság.
Leereszkedtél fiaim mellé a szőnyegpadlóra, és hosszasan autópályáztatok. Gyerekeink még hetek múltával is azt kérdezgették: Mikor jön Anna újra?
Valamikor a kétezres évek elején a szentendrei HÉV-en botlottunk egymásba. Én tanítani mentem, te, ahogy keserű íróniával megjegyezted, a portékáddal házaltál. Kiadót kerestél. Kész lett a kétnyelvű, illusztrált szöveggyűjtemény.
Úgy tudom, a mai napig nem jelent meg.
2019 őszén majdnem elmentem melletted.
Uramisten, ő Anna, nyilallt belém a felismerés.
Utánad kiáltottam.
Megfordultál.
Valami nem stimmelt.
Megváltozott a tekinteted.
Elég rossz bőrben voltál.
Megismersz?
Bólintottál. Beszélgetni nem volt kedved, de kaptam egy utolsó, hanannás mosolyt, mielőtt kisétáltál az életből.
Néhány héttel később érkezett a halálhíred. Nem lepődtem meg.
Anna, köszönöm az idődet, energiádat, tudásodat, a belém vetett bizalmat, hogy hitted, képes vagyok megugrani a Csevengurt. Gyimesi Zsuzsanna a nekrológjában legendás oktatónak nevez. Minden kétséget kizárólag az voltál. Mély nyomokat hagytál. Bennem is.
Tisztelettel és őszinte szeretettel:
Kákonyi Lucia,
az ötven éve indult Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Budapesti Kihelyezett Tagozatáról
U.I. Tanítványaim azt mondják, maximalista vagyok. Én?, kérdezem tágra nyílt szemmel, még a karomat is széttárom. Ti nem tudjátok, mit jelent maximalistának lenni.
Dr. Dukkon Ágnes, professor emeritus és Dr. Han Anna, habilitált egyetemi docens
pályájuk kezdetén Szegeden
Ágnes a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola Orosz tanszékén volt tanársegéd, Anna pedig a JATE Orosz tanszékén adjunktus. Ágnes 26 éves, Anna 32. A fotót a Szegeden vendégeskedő A. M. Pancsenko, orosz irodalomtörténész készítette róluk 1975-ben, miközben a világklasszist idegenvezették Szegeden.
Forrás: Dukkon Ágnes
