Felkaptam a fejem az őserővel felcsattanó, durva hangra. Gyerekkoromban hallottam utoljára. Meglepett. Pedig tudtam, hogy Ruszt a gólyák törzshelye, de hogy az Óváros minden második kéményén fészkeljenek és kelepeljenek? Mégiscsak túlzás. Ha messziről azt hinnéd, hogy kamugólyák lakják a tetőket, akkor nagyon is tévedsz. A Ruszti Gólyavédő Egyesület odafigyel rájuk, tisztítják, gondozzák a fészkeket, megőrzik táplálkozási helyeiket, a hosszú úton megfáradt, beteg madarakat gólyakórházban gyógyítják, webkamerán át, élő adásban vizsgálják életüket, és évről évre visszavárják őket. Még fesztivált is rendeznek tiszteletükre, és ők jönnek hűségesen, sőt, enyhébb teleken el sem mennek. A gólya és a ruszti ember kapcsolata mély és rejtélyes. Az ősidőkbe nyúlik vissza. A fehér gólya a város címerállata és péntek esti kelepelése a Lake Mania Vízi Fesztivál nyitányát jelentette számomra.

 

1076.jpg

 Saját fotó

 

Akkor hajrá! Mentsük meg a tavat!  Ez volt a kétnapos esemény szlogenje.

 

Negyedik éve rendezik meg, három távon, Grand (41 km), Passion (17 km) és a Mini Tour (5 km), kizárólag emberi erővel hajtott vízijárművel, mellesleg ingyen, mindössze regisztrálnod kell és ajándékcsomag is jár. Mi van a csomagban? Rajtszám, vízhatlan térkép, síp (fontos!) és más hasznos apróság.

 

Először vettem részt a kihíváson, nem tudtam, mire számítsak azon a júniusi hétvégén. Meglepetések sorozata kezdődött el.

 

 1078.jpg

 Fotó: Bruckner Zoltán

 

Az Explorers Felfedezők előzetes programja szerint szombaton bemelegítő túrát tartunk laza, kényelmes lapátolással, felfedezzük Ruszt környékének cölöpös házait, nádvilágát.

 

Túratársaimmal komótosan érkeztünk a találkozási pontra, ahol Bruckner Zoltán, a túraszervező cég alapítója és túravezetője izgatottan fogadott, sőt sürgetett minket és türelmetlenül vízre parancsolt.

 

Cél a közeli strand.

 

És ott leesett az állam!

 

Micsoda? Hogy én részt vehetek Nigel Dennis és Julie Perren mesterképzésén? Nem akartam hinni a fülemnek! Ez volt az Explorers - Felfedezők meglepetésajándéka. Egy teljes nap a két kajakos legendával!

 

Volt ott elmélet és gyakorlat, beszéltünk a megfelelő lapátokról, a második legfontosabb saját eszközről a mentőmellény után, természetesen kipróbálhattam, beleszerettem, ideje beszereznem. Volt különbség. Pedig az sem volt rossz, amivel addig kajakoztam.

 

Majd kiscsoportos képzés következett, Nigel ment a fiúkkal, Julie vitte a lányokat. Julie Perren világszerte ismert a női kajakosok támogatásáról, kizárólag nőknek szervezett, kajak szimpóziumáról Cornwallban, amit 2015 óta rendszeresen újra és újra megszervez. Világosan, érthetően magyaráz, legyen az fizikai jelenség vagy technikai kérdés. Beszéltünk szélirányokról, a  szkeg használatról, mert nem mindegy, hogy teljesen, félig vagy egyáltalán nincs leeresztve, kormányoztunk elöl, hátul, eveztünk oldalt, és végül az a megtiszteltetés ért, hogy rövid vontatókötéllel kimenthettem Julie Perrent, a grönlandi expedíciók vezetőjét a Fertő-tavi nádasból. Mi is tartogattunk számára meglepetést. Julie döbbenten bámulta az egyre gyorsabban villogó fényt. Ez mi? – kérdezte – mert ilyet még nem látott. Itt a vihar! És úgy is lett. A délutánra beígért széllel, villámlással és mennydörgéssel érkező hidegfront véget vetett a képzésünknek. Este még összefutottunk Nigellel a mesterfokú kajakgyártás történetéről szóló előadásán, és Ruszt polgármesterének fogadásán koccintottunk a két kajaklegendával.

 

Remek nap volt!

 

1074.jpg

Fotó: Boros Miklós

 

Másnap döntenünk kellett: Grand Tour, azaz tókerülő maraton erős szélben, sok esőben, a meteorológia egyértelműen kellemetlen időjárást jósolt, vagy a kevésbe ambiciózus Passion Tour, azaz szenvedélytúra örömevezéssel. Az utóbbi mellett döntöttünk.

 

Felsorakoztunk a rajtvonalnál, volt ott minden: sup, kenu, ladik, sárkányhajó és persze mi a tengeri kajakjainkkal. Nagy csinnadrattával nekivágtunk. A sárkányhajósok doboltak, mi az ajándék síppal fütyültünk, a partról kolompszóval biztattak az aznap éppen nem vízre szállók. Teljes volt a hangzavar, és emelkedett a hangulat.

 

A szél hol innen, hol onnan kavarta a hullámokat, kellemetlenkedett, táncoltatta a hajókat. Nemhiába az ország legszelesebb vidékén jártunk. Az erős és kitartó északi szél különös csodákra képes ezen a vidéken. Ha több napon át fúj, a vizet a déli partokhoz sodorja, ott megemelkedik a vízszint és ferde lesz a tó.  1888-ban nyolcvanegy centiméter vízszintkülönbséget mértek a déli és északi part között. Ráadásul szikes a vize, ami valószínűleg a Pannon-tenger öröksége, továbbá alacsony vízállása miatt az egész tó szász-százhúsz évente kiszárad. A tizenkilencedik században felszántották a medrét, búzával, kukoricával vetették be, és a lakosság is a mederbe költözött, települések épültek. Aztán ahogy telt-múlt az idő, visszatért a víz, elöntötte a földeket, menni kellett.

 

Mi is mentünk a nyughatatlanul kavargó nyílt vízről csendesebb vidékre, hogy nádassal védett öblökben csalinkázzunk. Magára hagyott nádvágógép mellett eveztünk el. Itt felejtették? Mióta állhat itt? Amott egy őrtorony a hidegháborús időkből, falait széthordták, de az ajtó megmaradt. Figyeltük a vízi madarakat, a nagykócsagot, a kanalas gémet, láttuk hattyúmamát, ahogy a szárnya alatt szállítja fiókáit, hallgattuk a természet meghitt neszezését.

 

A nádasból kiérve újabb meglepetésbe futottunk bele. 

 

1072.jpg

 Fotó: Gargyan-Pénzes Johanna

 

Nem akartam hinni a szememnek. Persze, bakancslistás, de hogy pont itt és pont most? Áteveztünk volna az Atlanti-óceánon? Manhattan partjainál járunk? Ó, nem. Ez csak a Mörbisch-i Víziszínpad egykori West Side Story díszlete. Békésen siklottunk el a Szabadság szobor és a New York-i felhőkarcolók mellett.

 

1070.jpg

  Fotó: Gargyan-Pénzes Johanna

 

Cudar felhőkkel a hátunk mögött elhagytuk védett vizeinket. Amíg látjuk a soproni tévétornyot, addig nincs nagy baj, de ha eltűnik, azonnal partra! – hangzott a túravezetői intelem. Bár felhőszakadás szántotta fel a vizet és bugyogott a felszín, a kaland még nem érhetett véget. Iciri-piciri, mesterséges szigetet kerestünk, Magyarország és Ausztria határkövét. 1920-ban Trianonban jelölték ki a helyét, a második világháború után módosították, jelenlegi formáját 1971-ben kapta. A határjelet betonozott terméskő gyűrű védi a széltől, jégtől és víztől. A szigetecske egyik oldala piros-fehér-zöld színekkel jelzett, a másik körívén piros-fehér a szegély.  A közepén kereszt. Akaratlanul is eszembe jut az ötvenhatos menekültáradat, a Fertő-tó környékén próbáltak átjutni Ausztriába; nagybátyám is valahol itt esett csapdába, elkapták, és a pozsonyi börtönig meg sem állhatott.

 

1073.jpg

Fotó: Boros Miklós

 

Elhagytuk a határkövet. Az eső tombolt, de nem számított, ez úgyis vizes sport, szerencsére a vihar elkerült. Visszaúton a színfalaknál ismét megpihentünk, kávéztunk a mörbischi strandon, majd újra vízre szálltunk. Utolsó pillantás Manhattanre, és a színfalak között egy megfáradt osztrák kajakosra bukkantunk, későn indult, lemaradt, eltévedt, csatlakozott hozzánk, együtt eveztünk tovább a cél felé. Hosszú lett volna a visszaút, de túravezetőinknek mindenre volt megoldása. A nádasban titkos ösvények rejtőznek, az egyiket megnyitották előttünk és elnyelt minket a vadvilág.  Hosszasan kanyarogtunk a keskeny vízicsapáson, gyakorolhattam a farkormányzást, sőt az oldalevezést is, sikerült besodródnom a nádasba, de uraltam a helyzetet, és ripsz-ropsz célba értünk.

 

Észre sem vettem, hogy huszonkét kilométert eveztem.

 

A parton volt nagy ováció, kolompolás.

 

Hőseim! – kiabálta Explorers alapító atya.

 

Aznap sokan rövidebb távokat eveztek a cudar idő miatt.

 

Zsibbadt lábbal kászálódtam ki a kajakból, aztán egy kedves osztrák lány érmet akasztott a nyakamba, Julie és Nigel gratulált. Elkészült a közös célfotó.

 

 1075.jpg

 Saját fotó

 

És jövőre? Hát persze, hogy! Remélem, a Nigel féle lapáttal a kezemben szelem a legnyugatibb eurázsiai sztyeppe tó kiszámíthatatlan hullámait.

 

Forrás

https://lechnerkozpont.hu/cikk/hatar-a-toban

https://www.ferto-to.hu/foldrajz.html

https://24stundenburgenland.com/lakemania-2025/

https://felfedezok.hu/