Találtam egy nőt. A közösségi oldalam dobta fel, magyar és Vázsolyi ő is. Hajnalkának hívják. Szűk családomon kívül nem szaladtam bele ebbe a névbe. Írtam neki, tud-e valamit a család eredetéről, apám Magyarországról emigrált Kanadába. És a nő válaszolt. Mesélt valami homályos családi legendát egy favágóról, a hét vagy inkább kilenc fiáról, akik valamikor a középkorban Erdélyből települtek Magyarországra, Vázsolyiakkal népesült be az ország, valamelyikük még kisnemesi rangot is kapott, és a jelek szerint Kanadáig eljutottak. Megfordítottam az irányt és elindultam Nova Scotia-ból Magyarországra, hogy találkozzam az egyetlen élő kapoccsal, hátha visszavisz a gyökerekig.
Ülünk a budai szálloda halljában, ő meg én, kíváncsi bizalmatlansággal méregetjük egymást, keressük a közös vonalakat. Hajnalka tekintete igazi Vázsolyi, fekete és szúrós, átlát rajtam, a gondolataimban olvas. Jól beszél angolul, könnyen társalgunk. Az asztalon elfekvő Die Welt aznapi számára borítom teljes atyai örökségem. Szakadt, elszíneződött fényképek. Egyenként kézbe veszi, apám kormányőr egyenruhás képét hosszasan vizsgálja, tudja, hogy a gombok és a válldísz fokozatot jelöl, sajnos nem járatos a katonai rangjelzésekben. A nagyszüleim színes, hetvenes évekbeli fotójánál ismét elidőzik, nem volt szokványos a bogárhátú Volkswagen abban az időben, a módosabbak külföldről hozták be. Újabb fényképek, nagyapám, apám és én is rajta vagyok. Jöhettünk volna hamarább, mondja, amikor még élt az édesapja, az tudott volna segíteni. Az utolsó daraboknál tartunk. Nincs közös pont, nincs kapcsolat. Kivéve talán egyet. Hajnalka apja is hirtelen haragú volt, hamar odacsapott, mint a miénk. A vérmérséklete, nem tudja megzabolázni, nehéz ifjúkora volt, védte anyám, a három infarktust nem említette. Az egyiket akkor kapta, amikor először hazalátogatott Magyarországra. Arra számítottunk, leszáll a repülőgépről, letartóztatják, és ennyi, nem látjuk többet, de nem rohanták le katonák a reptéren, mintha elfelejtődött volna Tildy Zoltán mellett betöltött posztja, negyvennyolcas bebörtönzése, csodával határos külföldre szökése. Ezerkilencszázhetvenháromban senki sem törődött vele.
Közel hatvanévesen én is eljutottam ebbe a bizarr országba. Járom a híres helyeket, kerülgetem a vízililiomokat a nyáron is gőzölgő hévízi tóban, sohasem úsztam korábban hőforrásban, kóstolom a boraikat, iszom a pálinkájukat, Unicumot nem, nehogy az orromban érezzem kesernyés illatát, számban pedig az emlékeket. A paprikáscsirke elhomályosítja a szemem, mi apróbbra szaggatjuk a nokedlit. Édesanyám szlovák volt, apámmal ezerkilencszázötven februárjában találkoztak Torontóban, augusztusban összeházasodtak. Kizárólag angolul beszéltek. A helyi magyar klubot apám alapította, ott hallottam először magyar szót. Igyekszem felidézni a soha meg nem tanult apanyelv foszlányait, de kizárólag káromkodások jutnak eszembe, s az ulti szavak, kontra, betli, rebetli, durchmars. Nekem már magyar kártyám sincs.
Kitől tanult meg ultizni? Jó tanuló volt-e vagy inkább csibész? Mi volt a kedvenc étele? Mit tanult az egyetemen? Hogy lett kormányőr? Miért zárták börtönbe? Hogyan szökött el onnan, és ki az a titokzatos Krubics? Elkéstem. Hamarább kellett volna hazajönnöm. Haza? Az hol van? Toronto? Nova Scotia? Géderlak?
Járom a temetőt apám szülőfalujában, olvasom a sírokra vésett neveket. Keresem azt, aminek a végéről az i-t nem lehetett elhagyni, pedig mennyivel egyszerűbb lett volna az életünk. A Vázsolyi L-Y-I végződésével az angolszászok semmit sem tudnak kezdeni. Egy vasárnapi ebédnél jött a merész gondolat, hagyjuk el az i-t a végéről. Apánk céklavörös lett, öklével verte az asztalt, pattogtak a kések, villák, a kanalak, borultak a poharak. Ne merészeljétek! Többet nem hoztuk szóba a névváltoztatást.
A főutcán megállítom a járókelőket, Vázsolyi mondogatom, mutogatom az egyenruhás fényképet, meg a másikat a nagyszüleimről; jól látszik a háttérben a ház, előtte a fehér bogárhátú autó. Guard, parlament, nagymama, nagypapa, vegyeskereskedés, mindent árultak, amire a helyieknek igénye volt. Az idősebbek értetlenül néznek, hiába a mobil tolmácsalkalmazás, széttárják karjukat és tovább sietnek. A fiatalok értik a nyelvet, viszont hiányzik az emlékezet. Esztelenül keresek egy portát, az sem baj, ha elhagyatott, ha omladozik, ha a rózsák kiszáradtak az ablak alatt, csak mondja már valaki, ja, igen, itt lakott Pista bácsi és Manci néni a gyerekeikkel, itt volt a vegyeskereskedésük pékséggel a hátsóudvarban; a környék öt településére szállították a kenyeret. Sehol egy romos ház, egy elkopott sírhant, amire azt mondhatnám, a nagyszüleimé volt. Az év legvirágosabb településén senki sem ér rá, se a plébános, se az anyakönyvvezető, mindkettőjükhöz több község is tartozik, megérthetem, igen elfoglaltak. Remeg a kezem az augusztusi kánikulában, zsebre dugom, a fogam is vacog. Lehet, hogy nem is itt született?
