Ha az ember a Batthyány utcában lakik…
Petri1
Váratlan pillanatokban botlom bele, a múlt héten például a Nyitott Műhelyben. Szöllősi Mátyás Fóbia című regénye volt a téma, ami több szempontból is fontos nekem, például hogyan képes a férfi belemászni a női agyba és következetesen, több száz oldalon át onnan közvetíteni, vonzott a regény nyelvezete, nincsenek benne felesleges szavak, és a beszélgetőpartnerek izgalmas hármasa (Bodrogi Csongor, Mohai V. Lajos és Szöllősi Mátyás). Habár a műsor hibátlan volt, a tekintetem mégis elkalandozott, újra és újra Forgách András Petri-rajzán állapodott meg.
Fotó: Brogyányi Eszter
Igazi Petri-portré, talán nem annyira vad, mint amilyennek én láttam a Batthyány utca 31-ben, ahol felnőttem, ő meg beköltözött valamikor, mint lépcsőzugba a pormacska2. Nem emlékszem, mikor és hogyan, egyszer csak ott volt.
Azokban az években kezdtem belekóstolni az éjszakába, egyre később jártam haza, és nemegyszer összefutottam vele a kapualjban, vagy az alig megvilágított lépcsőházban.
Fotó: Gyulai Szilvia
Emlékképek.
A Hattyú Kocsma zárt, sötét; szikár alak vánszorgott ki a söntésből. Az utolsó vendég. Rágyújtott. Az öngyújtó gyenge fénye megvilágította csontos arcát, szakállát, boldogtalan ábrázatát. Komorsága megrémített. Szedtem a lábam, elértem a kaput, egyik kezemmel ráfeküdtem a házmestercsengőre, a másikkal aprópénzt kerestem a zsebemben, mert anyám a lelkemre kötötte, borravaló nélkül ne merészeljem. Izzadt tenyeremben szorongattam a kétforintosokat. Vártam, hogy a Hattyú borozóból kitámolygó alak sétáljon tovább, a házmester meg csoszogjon már elő.
Újra csöngettem, az alak vészjóslóan közeledett, megállt a hátam mögött.
Elállt a lélegzetem.
Lépjen már tovább!
De nem. Ő állt és várt.
Csíkos frottírköpeny jelent meg az üvegajtó túloldalán, csörgött a vaskos kulcscsomó. Fellélegeztem. Mi ez a nagy sietség? Ilyenkor kell hazajönni? Dermedten álltam. Értettem az öreget, hisz ötéves korom óta ismer, még nem vette észre, hogy közben felnőttem, de nem értettem, miért nem látja a mögöttem tornyosuló rettenetet. Miért nem csapja rá az ajtót és zárja ki? Belenyomtam az aprót a kérges tenyérbe, és kettesével szedtem a fokokat felfelé. Ők is váltottak néhány szót, és a férfi lassú léptekkel elindult a nyomomban. Egyértelmű, az öreg cserbenhagyott, elárult, átjátszott a rémségnek.
A célegyenesben nagy robajjal feltéptem a körfolyosó ajtaját, hadd hallják a gang lakói, hogy a harmadikról bajban van a lány . Gyorsan becsaptam az üvegajtót és belülről nekidőltem. Visszafojtott lélegzettel vártam. A léptek továbbhaladtak, a távolból kulcszörgés. Ajtó nyílt, majd csukódott. Megfoghatatlan lett a csönd. Óvatosan megkerestem a kulcsom, hátrakémleltem, hátha az egész csupán egy ronda csel, valójában itt ólálkodik.
Feltört az elfojtott rettegés. Meg kellett bizonyosodnom. Résnyire nyitottam a lépcsőházajtót, visszalestem a sötétbe, a falakon változó, foltos pacák, árnyak formálódtak és estek szét. A platánfa az udvaron egykedvűen ringatta ágait. Néha gally reccsent. Mély levegőt vettem, nagyot léptem és bent voltam a lakásban. A bejárati ajtót alul-felül kettőre zártam, a biztonsági láncot is beakasztottam. Apámat felverte első álmából a csörömpölés. Mi baj, kislányom, kerget a tatár? Mondtam, az ördöggel találkoztam. Apám legyintett, menj aludni, az csak a piás költő a negyedikről.
Fortepan #50726
A gimnáziumban menő volt Petrit olvasni, életünk részévé vált, egymást túllicitálva idéztük, aztán a szamizdattól még népszerűbb lett. A tanárképző főiskolán fillérekért vettük Petri stencilezett költeményeit, ötvenhatos tanulmányokat, cenzúrázatlan Suksin-novellákat vagy Bulgakovtól a Sobachye serdtse-t. Orosz szakos voltam. És már nem féltem tőle, mikor hajnali órákban összefutottunk a lépcsőház félhomályában. Morogtunk valami köszönésfélét, tekintetét azért kerültem. Nem volt kedves. Képtelen voltam azonosítani a költőóriás Petri Györgyöt a házunkban lakó piás szomszéddal.
Egyetlen dedikált kötetem sincs tőle.
Ott van még a Batthyány 23., ahol a költőt nagymamája roppant nagyra, szívósra, szépre és erősre növesztette3. A házban nekem barátnőim laktak, egyikőjük, a ház építészének a lánya, mutatott egy falba épített rejtekhelyet, ma talán azt mondanánk, pánikszoba, a család értékeit dugták ide, bundák, ékszerek, még egy festmény is volt a falnak támasztva. Nem nézelődhettünk sokáig, tiltott területen jártunk, de barátnőm ázsiója megsokszorozódott a szememben. Vajon a Perl nagymamának is jutott egy titkos zug? Vagy az övé a LÉGÓTALMI pince volt, ahol Petri libát falt az óvóhelyen3?
Aztán a Mária tér. Némi időeltéréssel ott játszottunk mind a ketten. Én a mászóka legfelső korlátján gyakoroltam a félelmetes átfordulást, akkor ment a Salto Mortale a tévében, ő néhány évvel előttem a bokrokban Istent tette próbára, meg kellett tudnia, létezik-e. Katolikusnak nevelték, mint engem. A Batthyány-téri Szent Anna templomba járt hittanra és ott is ministrált. Akár találkozhattunk is a vasárnapi szentmiséken. A Szent Anna plébánia fontos nevelési tényező. Aztán ott vannak az iskolák. Ő a Medvében tanult, a Medve Akadémián, ahogy magukat hívták, és enyhe megvetéssel néztek a közeli lányiskolára a Batthyány utcában, ahová később szüleim engem beírattak. Addigra az iskola koedukált lett.
Évekre megfeledkeztem Petriről, halványult a kép. Bár közismert volt állapota, váratlanul ért a halálhíre, nem emlékszem, mit csináltam 2000. július 16-án, meg hogy volt-e gyászjelentés a kukaszaggal átjárt kapualjban, találkozásunk első színhelyén. Egyáltalán ott lakott még akkor? Mert én már nem, csak apámat látogattam meg néha a harmadikon, inkább ő járt hozzánk Aquincumra. Mindenesetre megfogadtam, felkeresem Petrit Dunaalmáson. Én nem vagyok jó a fogadalmakban, persze erről is megfeledkeztem, mint a többiről. Sok-sok év eltelt halála óta, és akkor kezembe került A Dunánál című vers. Nem a József Attila, hanem a Petrié.
Dunaalmás sincs már,
ahol oly sokat ültünk
Mayával a „Zúgónál”
– ez egy hajdanvolt
vízi malom környéke –, ahol
(ésszerű mértékben!)
duzzasztották a vizet.
Dölyfös weekend-falu lett.
Újgazdagok lepték el. Úri rablók.
Csupán a temető! Az még
olyan, amilyen volt.
És még mindig ott van
Csokonai Lillájának a sírja.
Petri György: A Dunánál4
Saját fotó
Belém hatolt a bűntudat.
Tartoztam egy bocsánatkéréssel.
Aztán 2018-banTurczi István dunaneszmélyi írótábora meghozta a lehetőséget. Irodalmi zarándoklat Dunaalmásra, olvasom a programban.
Vajda Júlia sírját hamar megtaláltuk, szavaltunk szép Lilla-dalokat, persze Petri megtréfált minket. Vagy inkább szívatott. A katolikus sírkertben kerestük. Hiába. Maya református lett volna? Újabb kutakodás. Sehol semmi. A temető kieső traktusában, távol a sírhantoktól, katolikustól és reformátustól, a kerítés mellett burjánzó bokrok rejtekében rábukkantunk a nyers kövekre. Petrié robusztus, Mayáé nőies, mint egy kavics, külön csöndjébe gömbölyödve5.
Hosszasan elidőztünk a síroknál, felolvasással emlékeztünk, én a Pillanatfelvételt választottam.
Mikor a nyafogó hangodon azt mondtad:
„Nekem sokkal jobb lenne, ha meghaltál volna”,
elfelejtettem soká, orrvérzésig röhögni.
Csak néztem arcom a szemüvegedben,
ott, abban a presszóban, a pihés orrod,
a kávéfoltos szádat.
Ott mosolygok az őszi teraszon,
gesztenyerozsdás autógumiszagban.
S azt kellett volna felelnem:
„Miért nem mondtad?”6
Búcsúzáskor hátramaradtam. Elrebegtem bocsánatkérésem, majd megkésett kívánságaimat.
Bárcsak lenne a polcomon egy nekem dedikált Petri-kötet!
Bárcsak legalább egyszer betértem volna a Hattyú Kocsmába, hogy csendben figyeljem, ahogy ír, ahogy beszélget, ahogy a világot nézi!
Bárcsak a Hattyú Kocsma előtti névtelen teret Petriről neveznék el!
Bárcsak a Batthyány 31. falán lenne Petri-emléktábla!
Forrás
Kertész Imre Intézet: Petri György
Petri Lukács Ádám: Petri György 70. Index, 2013.12.22.
A versrészletek Petri György Valahol megvan kötetéből, 1989., Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó
Hírösszefoglaló 90. o. (2)
Maya 138. o. (4)
Ha az ember 146. o. (1)
Nagymama 150.o (3)
Pillanatfelvétel 218. o. (6)
Petri György: A Dunánál, Beszélő folyóirat, 12. szám, Évfolyam 6, Szám 11 http://beszelo.c3.hu/cikkek/a-dunanal-0
Képek: Gyulai Szilvia, Budapest 100
