Mi ez? Rossz helyen jöttem be? Ezek a kései festményei. Visszafelé megyünk? Ez a kijárat vagy a bejárat? Nincs idő lamentálni, arrébb sodornak a népek, szerda délután kettőkor hömpölyög a tömeg a Nemzeti Galériában. Csitítom magam, örüljek az érdeklődésnek, be voltunk zárva, a kiállítás hónapok óta nyitva, miért hagytam az utolsó hétre. Fegyelmezett múzeumlátogatóként szabályosan követném a Szinyei Merse Pál életét bemutató táblákat, de nyugdíjasok sétálnak el előttem, meg-megállnak, kitakarnak részeket. Annyi a kronológiának. A legutolsó táblánál kevesebben topognak, kezdjük a végével, a kiállítás is a késői korszakával kezd. Elengedem az életrajzi részleteket, az utolsó táblához lépek. 1919 augusztusában útlevéllel utazhat haza, a családi birtokra, Jernyére, abba az otthonba, ami több mint hatszáz éve a család tulajdonát képezte, IV. Béla ajándékozta a Szinyeieknek. Beleborzongok. Elképzelem a balatoni nyaralást, ahonnan útlevéllel térhetek haza, mert közben a hely már egy másik országhoz, egy másik kultúrához, egy másik államnyelvhez tartozik.
Belépek a kiállítótérbe. Egymásba kapaszkodva óvodások vonulnak műanyag borítású színes párnákkal a kezükben, a múzeumpedagógus az egyik sarokba tereli őket. Utánuk megyek. A tárlatvezető ügyesen bevonja az aprónépet, mesélik, mit látnak, miért tetszik nekik a néni, sorolják a színeket, lila-zöld-sárga, újabb kérdés, hol festhette a képet a festő. A kertjében, válaszolják kórusban. Tévedtek, és elmeséli, hogy a kép becsapós, olyan, mintha a szabadban festette volna, de valójában a műtermében készült, a festő jó megfigyelő volt, emlékezetébe véste a természet ragyogását, az ecsetvonásaival képes volt visszaidézni a napfényt és a levegő rezgését a vásznon. A hölgy a felesége, babát várt. A gyerekek csodálattal bámulják a Lila ruhás nőt, ahogy én is tettem egykoron. Ültünk a szőnyegen anyámmal, a Szinyei album az ölünkben, és ő mesélt. A festőnek sietnie kellett, napról napra vastagabb lett az asszony dereka, és egyre szűkebb a selyemruha. Azt hittem, anyám felolvas, valójában emlékezetből mondta a történeteit a szerencsétlen sorsú festőről, akinek öt gyereke volt, négy lány és egy fiú, pont úgy, mint nagyapáéknál, de sajnos a kislányokat a torokgyík meg az agyhártyagyulladás elvitte. Sajnáltam a nehéz sorsú festőt, de én inkább úgy gondoltam rá, mint korai nőideálom megalkotójára.
Egy sokkoló éjszaka után, óvodás koromban, találkoztam a Lila ruhással először. Nem sokat aludtunk. A Rottenbiller parkban — a Rotyiban, ahogy mi hívtuk — leszakadt az úttörőház felső szintje, táncos összejövetelt tartottak, és a födém megelégelte a féktelen mulatságot, hangos robajjal megadta magát. Állítólag halálos áldozatok is voltak. Az erkélyünkről ráláttunk a parkra és az úttörőházra. Vijjogtak a tűzoltók, szirénáztak a mentők, hajnalig folyt be a villogó kék fény az ablakon. Fejemre húztam a párnát, aznap éjjel a Pupu bunkereiben lakó mumusaim nem látogattak meg, pedig hívtam őket; a holdat felhő takarta, ilyenkor sötét árnyat vetettek és elsuhantak az ablakunk előtt, sohasem mutatták meg magukat teljes valójukban, kizárólag a szemem sarkából láthattam őket. A Puput én hegynek gondoltam, de azt hiszem, még domb sem volt, csupán egy bucka az utcánk végében, ahol nyaranta papsajtot szedtünk, telente ródliztunk, és a bunkereiben tartottam a mumusaimat. Nagyapám, aki szerette kiforgatni a szavakat, Kőbánya iránti szerelmemet látva, „kibanyai” lánynak csúfolt, és én büszke voltam „kibanyaiságomra”.
A födémleszakadás másnapján feltérdeltem az ágyban, összekulcsoltam a kezemet, és egy fohásszal kezdtem a napot. Én Istenem, jó Istenem, én most megígérem néked, sohasem ugrálok az ágyon, az íróasztalról sem vetem le magam a szőnyegre, ami anya szerint rendkívül veszélyes, és rendesen ülök a fotelban. Te meg ígérd meg, hogy nem szakad le alattunk a padló és fölöttünk a mennyezet! Kérlek téged, vigyázzál ránk! Gyorsan keresztet vetettem, és kimásztam az ágyból. Anya a konyhában tett-vett. Mezítelen talpammal az íróasztalhoz csattogtam, ott lábujjhegyre álltam és két kézzel megragadtam a fekete bakelittelefont. Bebújtam vele az asztal alá. A telefonos mesemondót hívtam, az mindig megnyugtatott, de a Halló, halló gyerekek! Itt a telefonos meseszolgálat! helyett a pontosidő géphangját hallottam, anya akkor lépett be, a harmadik sípszó után pontosan nyolc óra van. Nem volt időm visszatenni a kagylót. Lebuktam. A fejét ingatta, és kivette a kezemből a készüléket. Imádtam tárcsázni, nemcsak a mesevonalat vagy a pontos időt, bármilyen számot, hallgattam az ideges hallózást a túlvégen, a szitkozódást, te ócska telefonbetyár. Anya nem szerette, hogy elpazarolom a pénzt a meseszolgálatra, a pontosidőre vagy más emberek bosszantására. Hatvan fillér egy hívás, ő mesél nekem ingyen, megmondja, hogy mennyi az idő, és ha telefonon akarok beszélni, hívjuk fel nagypapát.
Nehéz éjszaka volt, anya sem aludt jól. Behozta a kakaómat, és könyveket vett le a polcról. Leült mellém a földre, azt kérdezte, melyikből meséljen. A szürke, textilkötésűt választottam, amiben valahol középen, a sok fekete-fehér kép között volt egy színes, gyűrt selyempapírral elválasztva. Gyönyörű nő ült lila ruhában a zöld réten, és a távolban olyan sárga volt a talaj, mint a Pupu-hegyen nyáron az agyagos föld. Mutatóujjammal megsimogattam a nő hosszú haját, és kértem, tegyünk egy szép szalagot a hajamba, mint a hölgynek van. A te hajadba nem való a masli, és bizonyításképpen befőttesgumival egy bonbonosdobozról leszedett gyűrött szalagot erősített a fejem búbjára. Nagyon húzta a hajamat. Vagány, fiús frizurád van, így praktikus. Nem kell ebbe szalag vagy egyéb cicoma. Azt hiszem, iskoláskoromig férfifodrász vágta a hajamat. Havonta egyszer apámmal mentünk, és ha nem cirkuszoltam — vele egyébként soha, a hisztiket kizárólag anyámnak tartogattam —, a Mázsa téren, az egykori szovjet repülőgépből átalakított Kis Pilóta cukrászdában, ahol a pilótafülkébe is bemászhattam, télen tejszínhabot, nyáron eperfagyit kaptam; vaníliát és puncsot nem lehetett, abban tojás van.
A fülem sincs kifúrva, panaszkodtam egy másik alkalommal, hogy lesz így fülbevalóm, mint a néninek. Volt, hogy a hüvelykujjammal méregettem a hölgy derekát, és anyám derekához hasonlítottam valamelyik szülés után készült fényképén, és érdeklődtem, miért nem olyan karcsú, mint a hölgy, és mikor lesz ilyen szép ruhája. Most nem divat a turnűr. Kinevetnének, ha kipárnáznám a fenekemet. Elég párnás az így is. Akkor tudtam meg, hogy párna van a lila szoknya alatt. Több sem kellett nekem, a fenekemre rákötöttem egy kispárnát, a szekrényből előrángattam a halványlila ünnepi abroszt, magamra tekertem, így pózoltam a tükör előtt anyám tűsarkú cipőjében. Mondhatnak Szinyeiről bármit, jöhetnek a plein air-rel, vitatkozhatnak, hogy impresszionista vagy naturalista, egy biztos, nekem ő volt az első sztájlisztom.
Állok a sarokban az óvodások mögött, nézegetem a képet, mintha összement volna a vászon, mióta utoljára láttam. Beérnek a nyugdíjasok, egymást túlkiabálva elemzik a magyar Mona Lisa nagyságát. Továbbállok.
Unott középiskolások vánszorognak előttem. A tanáruk szemmel veréssel tereli a le-lemaradókat, csendesíti a hangoskodókat és a táskákba parancsolja a mobiltelefonokat. A tárlatvezető igyekszik bevonni hallgatóságát Szinyei színekkel teli, művészi látásvilágába, de kérdéseire nemigen kap választ. Aztán eldarálja, hogy nem alakot festett, nem azt, amit látott, hanem amit akart, a személyiséget kutatta a kompozícióban, annak a lényegét adta át… Persze, a csupasz női seggen keresztül, dörmögi egy mutáló hang, körülötte harsány röhögés. A vezető szempillája megrebben, de nem esik ki a szerepéből, a fedőfesték átderengésével folytatja, a gazdag növényzetről, a tér kitágításáról beszél, hogy a világ a képen túl is létezik, ezt mutatják a levágott szélek, a képből kiúszó félbokor vagy a tavacska, az elvágyódás…
Ez a női akt volt gyermekkorom első találkozása a meztelenséggel, lopva nézegettem a képet, a zöld, a kék és a barna árnyalatai között fekvő hófehér női test bevéste magát az emlékeimbe. Ilyen nőkkel, mint a szőke akt meg a Lila ruhás, sohasem találkoztam a kőbányai valóságban. Megszületett számomra a női ideál két archetípusa.
Amikor a Pacsirta című festményt nézegettem, és belépett valaki a szobába, becsaptam a kötetet, vagy a festett eget bámultam a képen, és komolyan aggódtam a vergődő pacsirtáért, nehogy a felhők mögül lecsapjon rá egy nagy madár. Máskor pauszpapírt kértem apámtól, mérnök volt, rengeteg tekercset tartott a fiókjában, a képre tettem az átlátszó papírt és átmásoltam a vonalakat, majd továbbrajzoltam a levágott széleket, a beúszó bokrot, a tavacskát, végül felöltöztettem a pucér lányt, rajzoltam rá lila fürdőruhát. Apa megmutatta, hogyan fogjam a satírozáshoz a ceruzát, miközben hatalmas rajztábláján tervrajzot készített. Anya mesélt a merész színekről, az egymásra hatásukról, hogy minden egyes vonás a festő kezének érintése; a művész önmaga. Mit érdekelt engem a színek szembeállítása vagy a tér kitágítása, olyan nő szerettem volna lenni, mint ő a festményen, ha már popsiemelős, lila selyem ruhám nem lehetett, bár abban az időben a pucérság sem volt divat.
A tinédzserek kísérőtanára feladja a szemmel verést, csüggedten leroskad az egyik padra, de a tárlatvezető elszánt, megdolgozik a pénzéért, mesél az impresszionizmus új világlátásáról, ami nem az újszerű ecsethasználatot jelenti, hanem a forma és a tartalom egységét, a múlékony pillanatot fotografikusan rögzítő képvilágot, mint ahogy Szinyei is az élet boldog perceit ragadja meg a tiszta természetben a sok személyes tragédiája mellett. A budapesti kiállításán gyeptéglákra állította a képet, ezzel bizonyítva, a festmény a tágas valóság apró részletének megfogalmazása, de ennek ellenére rosszul fogadták a kritikusok, színező őrjöngésnek, cukros édességnek csúfolták, mások pedig tárgyilagos idillnek titulálták a kemény színek és az aprólékos részletek miatt, pedig a kép kompozíciója merész, nézzük meg, az ég tölti ki a festmény kétharmadát, és a legkisebb tárgy maga a címadó pacsirta. A mű semmit sem akar mondani, a főszereplő nem a madár vagy a nő, hanem az ég.
Na, én ezt másképpen láttam, a tájképet nézve a festő elméjében jártam, láttam az emlékezetébe vésett égboltot a jernyei dombok felett, karjának mozdulatát, ahogy a vászonra veti a színek kavalkádját, a végzetét sejtő, ideges táncot járó pacsirtát, és tudtam, azt a nőt festette meg, aki egy vándorcirkusszal áthaladt a vidékükön, és hajlandó volt aktmodellt állni neki.
Egyszer én magam is, bár akaratomon kívül, egy szocreál csendélet akt modellje vagy inkább tereptárgya lettem. Tizennyolc évesen dunai evezésről tértünk vissza gyerekkori jó barátommal. Mielőtt nyári ruhámba bújtam volna, az öreg csónakházban beszaladtam a lepukkant zuhanyozóba lemosni magamról a dunai sódert és a víz szagát. A zuhanycsöveken rozsda folyt, a zuhanytálcára hajszálak ragadtak, fekete csík utalt a lefolyódugulásra, az ajtó nem záródott, hiába igyekeztem behúzni magam mögött és rátolni a reteszt; az elvetemedett fa kihízta keretét. Rálegyintettem, a fürdőruhámat a kilincsre akasztottam, és az ajtó mellett, az egykoron piros, akkorra már színét veszített szék háttámlájára dobtam a törölközőmet a nyári ruhámmal. Eltekertem a csapot. A vízvezetékek életre keltek, a légbuborékok hörögtek a csövekben, köpködött a zuhanyrózsa, vízcseppek lebegtek az ajtórésen át vibráló napsugárban. Fejemet a vízsugár alá tartottam, élveztem, ahogy a hátamon végig folyik a hűvösség. Árnyék vetődött az ajtónyílásra. Hátat fordítottam a leskelődőnek. Vártam, szégyellje el magát, álljon tovább! Aztán mégis szembe fordultam és farkasszemet néztem az ajtóréssel. A sunyi árnyék nem mozdult. Én sem. Folyattam a vizet és vártam, hátha csak álmodom. Óráknak tűnő percek folytak el a zuhanyrózsából. Kiléptem a tálcából, leöblítettem a bokámra rárakódott gusztustalan szappanmaradékot, odasétáltam az ócska székkerethez, nem törölköztem meg, úgy vizesen felrángattam a bugyim, belebújtam a ruhámba és szélesre tártam az ajtót. Barátom a gondnokkal a parton sörözött.
Az előző mutáló hang kizökkent merengésemből, bekerülve látóterembe, közelebb lép a festményhez, és a képtől néhány centiméterre úgy tesz, mintha a meztelen nőt a lába között megérintené. A körülötte állók kórusban biztatják. Ne merészeld!, sziszegem. Nem néz rám. Zsebre dugott kézzel arrébb lép.
Néhány másodpercre egyedül maradok a végtelen kékséggel. Mintha vonaton ülnék, egy pillanatra felvillan az elrobogó táj, a keretek nem állítják meg a teljességet, ömlik be a világ.
_____________________________
Források:
https://mng.hu/kiallitasok/kep-es-kultusz-szinyei-merse-pal-1845-1920-muveszete/
https://mng.hu/mutargyak/lilaruhas-no/
https://mng.hu/mutargyak/pacsirta/