Reggeli jógámat menetrendszerűen elhalasztom, heti hét alkalomból ötször kihagyom, utálom
magam érte. Belépek a konyhába. A levendulás tábla a good morning felirattal az első, ami
félönkívületemben érzékszerveimet eléri. Hogyan lehet a reggel jó? A tábla szülinapi meglepetés volt
kisöcsémtől, és távollétemben kedvesen elmozdíthatatlanul rögzítette a konyhaajtóval szemben,
nehogy elkerülje a figyelmemet. Jóga helyett beindítom a kávégépet, de a négy gombból kettő
pirosan villog, feltöltöm, kiürítem, valaki rajtam kívül is fogyaszt kávét? És ma még mehetek fel a
Várba, a Szinyei finissage-ra, nemrég tanultam a szót, a kiejtésében sem vagyok biztos.
Félrelibbentem a konyhaablakon a függönyt, az eső reménytelenül szakad, a legszürkébb november.
Legalább az a képzőművész pasi tartaná a záró tárlatvezetést, az a sármos hatvanas, aki megnyitotta
a kiállítást, magával ragadó a stílusa, mosolyog a szeme, olyan hittel beszél a művészek
zsenialitásáról, ecsetkezeléséről, a kompozíciókról, a perspektívákról, pedig ez a Szinyei egy sértődős
alak volt, a budapesti világkiállításon túl magasra tették a Majálist, szerinte nem érvényesültek
megfelelően a fények és a színek, vagy csak azt sajnálta, hogy az ő alakja árnyékba került, mert persze
magát is megörökítette a képen. Aztán még Tisza is beszólt neki valamit a festménnyel kapcsolatban,
tíz évig nem festett, önkéntes száműzetés, jól kicseszett velünk, mennyi remekmű születhetett volna
egy évtized alatt. Bezzeg Vaszary, az képes volt a megújulásra, tíz évente újabb és újabb korszak,
belesűrítve minden tapasztalatát. Ez kellene a közoktatásban is, akkor nem tartanánk ott, ahol a
hatvanas években, és legalább olyan népszerű lenne az iskola, mint Vaszary az aukciókon, ő a
legkeresettebb magyar művész itthon és külföldön. És ez a história a legújabb felfedezések körül.
Befejezett életmű plusz az özvegye halála után megörökölt hagyaték, a művészettörténészek lezárták
művészi korszakait, és akkor becsap a mennykő. Lebontanak egy salgópolc-rendszert mélyen a
pincében és a polcok mögött magányosan, falnak fordított szekrényke két piszkos viaszpecsétes
tekerccsel, megkopott ceruzás felirattal: Vaszary. Megbontják a tekercseket, és húsz-húsz különböző
méretű olajfestmény kerül elő, ismeretlen darabok, még a szakma előtt is, és mindent felülírnak,
átértékelnek. Krimibe illő történet. Valaki bejut a raktárba, pontosan tudja, mit keres és miért, már
éppen indulóban van a szerzeménnyel, amikor zajt hall, csoszogó léptek közelednek, gyorsan elrejti a
vásznakat a kisszekrénybe, és a fal felé fordítja azt, majd egy kedvezőbb alkalommal visszatér, és
kimenekíti a kincseket. Kinek? Külföldi műgyűjtőknek? Vagy a saját otthonában élne együtt a
vásznakkal? Én is szívesen megosztanám garzonomat Vaszaryval. Vajon a majdnem tolvaj szedte le a
vakkeretekről a vásznakat? Mert hogy kereten voltak, az biztos, látszanak a nyomok. És mikor? A
hetvenes években, amikor átköltöztették a Nemzeti Galériát a Kúriából a Budai Várba? Elrejti a
szekrénykében, majd visszatér, de másnap kora reggel melósok érkeznek, a salgópolcszerelő brigád.
Építik az alumínium szerkezeteket, elérnek a fal felé fordított szekrényhez, arról volt szó, hogy kiürítik a
helyiséget, dohognak, nekik szerelni kell, és nem bútort áthelyezni, lassan betör az ebédidő,
munkaidejük lejár, oldja meg a következő műszak. Megjönnek a délutánosok, meglátják a
szekrénykét, de hát ez a délelőttösök feladata lett volna, nehogy má’ helyettük dolgozzunk, és
felhúzzák a szekrényke elé a tizenkétszintes polcrendszert. Durva! Akár el is mesélhetném Pirinek,
legyen végre egy izgalmas története. Reménytelenül írogat, küldözgeti szövegeit nívós folyóiratokba,
pályázatokra, de az előzsűrizésen sem jut tovább, nemhogy helyezett lenne; valami hiányzik belőle.
Nem, mégsem mondom el neki, nem fogom életem végéig egy kerületi lapnál unalmas cikkekkel
múlatni az időt, úgy én is tudok írni, mint Piri, sőt…
Üres kávécsészémet az előző két napi mellé teszem, ma tényleg elmosogatok. A gardróbhoz lépek,
kockás szoknya magassarkú csizmával? Hátha mégis a nagynevű tartja? Kinézek a fényesen csillogó
járdára, belebújok a farmeromba és a durva kötésű pulóverbe, megcsipkedem az arcomat a tükör
előtt, végül a pirosítóért nyúlok. A szemem is kihúzom feketetussal. Csak ne lenne ennyire
vékonyszálú a hajam! Fejembe húzom a piros svájcisapkát, legyen valami szín is rajtam. A
cipősszekrény előtt még elgondolkozom: magassarkú vagy bakancs? Nincs az a férfi, akinek a
kedvéért magassarkúban felbillegek a Várba, a macskaköves utcákon, a szakadó esőben, és az a
regiment lépcső! Kimelegszem, izzadok, a fekete tus belefolyik a szemembe. Sajnálom Savoyait a
Galéria előtt, unalmas lehet állandóan Pestet bámulni. Elvágtázom mellette, persze, a tárlatvezetés
megkezdődött. A művészettörténész éppen Szinyei válságokkal teli magánéletéről és a kritikáktól
megrendült önbizalmáról beszél. Megkönnyebbülten felsóhajtok. Nem baj, hogy megfolyt a
sminkem. Készítek néhány fotót a lap számára, hallgatom, hogy Szinyei a pillanatnyit, a múlékonyt
ragadja meg, folyamatosan siet, és ettől modern, mindig igyekeznie kell, mert várandós felesége
kinövi a lila ruhát, elolvad a hó a mezőn, és elnyílnak a réten a pipacsok. Bezzeg Vaszary, sehová sem
rohant, fotografikus elméjében képes volt elraktározni a látványt, és ezek a titokzatos tekercsek. Ki
rejthette el őket? Meg kell írnom, mielőtt más megteszi. Látszólag a képeket vizsgálva kisétálok a
teremből. Az eső változatlanul szakad. Órámra nézek. Kedvenc cukrászdám már kinyitott. A krémes
majd megihleti a történetemet, kisöcsémnek meg viszek egy Huncut szilvás herceget, az év tortája
lett az idén. A cukrászda még üres, az ablakkal szemben ülök le, szertartásosan elhelyezem
jegyzettömbömet a biedermeier kisasztalon, a táskámban tollat keresek, de hiába. A forró csokoládé
és a krémes mellé tollat is rendelek. Szaladnak a sorok, írja magát a Vaszary vásznak titka című
krimibe illő történet. Szegény Piri!
_______________