A kiállításra egy kedves ismerősöm hívta fel a figyelmemet. Sajnos a megnyitón nem tudtam részt venni, pedig elmondása szerint nagyszerű volt, Réz András hozta a formáját és elképesztően klassz beszédet hallottak tőle, a kertkapcsolat feldobta a hangulatot, rengetegen érkeztek, és estébe nyúlóan beszélgettek a szabadban.
Az Andrássy út 110-ben, a Rausch Villában, az egykori Zelnik István Délkelet-ázsiai Aranymúzeum helyén nyílt meg néhány éve a kelet-közép-európai kortárs képzőművészetnek teret adó központ a Q Contemporary. Itt debütáltak vizsgakiállításukkal a Werk Akadémia képzőművészeti menedzser szakon végző hallgatói 2022. május 20-án.
Az ünnepélyes pillanatokat elmulasztva, egy szerdai napon a kora délután forgatagából léptem be az előkertbe, kerestem a bejáratot, a ház oldalában egy zártnak látszó üvegfal mellett haladtam el. Automatikusan megnyíltak az ajtószárnyak. Szóval tudják, hogy itt vagyok. A tiszteletet parancsoló hűvös épület befogadott. Az alagsorba vezettek a Project Space nyilak; sehol egy lélek. Nem tudtam, mire számíthatok, előtanulmányozás nélkül érkeztem, annyit hallottam, hogy a művek a kovid alatt keletkeztek, valami újszerű, modern kiállítás, de erre az időutazásra nem számítottam.
Többször végigsétálok a termeken, nem nagy kihívás, mindössze három van belőlük, engedem, hogy hassanak, dolgozzanak bennem az alkotások, kavarognak a színek, fények, érzések, szabadon áramlik az idő, nincsenek korlátok. Nem akarom megfejteni a művek nagy üzenetét, csak úgy vagyok, majd rám találnak és megszólítanak. És megtették. Rám ültek, belém szivárogtak. Levegőre van szükségem. Kiülök a napfényes kertbe, hallgatom az Andrássy út morajlását, olvasgatom a bejáratnál talált prospektust, segít a kóválygó gondolatok elrendezésében. És a Drafting Futures nem ereszt, visszahív a kiállítótérbe. Az első benyomásaim után érteni vélem a személyes üzeneteket, meglátom a kapcsolatokat, érzem az alkotók félelmeit, bizonytalanságait. Tényleg jövőtervezés?
Szent Sebestyén (Tranker Kata szobra) az elnéptelenedett város közepén áll, testében nyílvesszők, alakja a természeti népek szobraira emlékeztet. A középkorban, a pestis járványok idején hozzá imádkoztak a hívők. Vajon mennyire sebzett a teste? Képes még védelmet nyújtani a pandémiával szemben? És hová tűntek a törékeny, csomagolóanyagból készült erődváros lakói? Talán Sebestyénnek elfogyott az ereje? Nem teljesítette a feladatát? Az erődváros (Balogh Csaba formációja) vaskos hungarocell falai elpusztíthatatlannak látszanak. A műanyag lebonthatatlan és örök.
Magányos, ballagó tarisznya lóg a csupasz fehér falon, (Góg Angéla), mert ŐK, a Werk Akadémia végzősei elindulnak, akármilyen is a világ. Most élj!, üzeni az életbe kilépőknek Nemes Márton vibráló, neonszín- és formakavalkádja a múltból a jövőbe átlépő köztesben.
A megsemmisíthetetlennek látszó statikus erődváros ellenpólusa a lebontható és más-más formában újrateremthető absztrakt kompozíció, Melkovics Tamás mer játszani, összeilleszt, lebont, szétszed és újratervez. De tényleg megtervezi? Vagy játékos kedve szerint improvizál? Nincsenek szögletes formák, áramlanak az energiák, dinamikus a párbeszéd az alkotó, az alkotás és a szemlélő között.
Algoritmusok szabályozta, digitális kiszolgáltatottságunkkal szembesülök Biró Dávid fotóin, és látom a végeredményt, a kiüresedett, szögletes embersablont. „A közösségi oldalam jobban ismer engem, mint én magamat”, visszhangoznak gondolataimban egy fiatal lány napokban hallott szavai. Ő mosolyog, én megijedek.
Üres maszk-szemek, szerelmi álarcainkat leplező foltos lepedők lógnak le a mennyezetről. Ember Sári képzőművészeti Rorschach tesztje; foltokban meglátott arcok, érzések és hangulatok. Maszkjaink mögé bújunk, digitális arcainkról már-már azt hisszük, valósak, de az álca alatt törékenyek, kiszolgáltatottak vagyunk. Fetisizált tárgyainkban keressük a védelmet, de a szúnyogháló átlátszó, nem takar el, és könnyen szakad. Kemény Zsuzsa ruhákból, cipőkből és szúnyoghálóból készült installációja egy szerelmi történetet juttat eszembe. Szerelmes volt a lány. Az érzésből mindössze egy nála felejtett, piros pulcsi maradt. Hiába szorongatta, nem hozta vissza a szerelmet.
Pintér Gábor festményei a képzelet, az emlékek és a valóság játékai, igazi 21. századi tudatfolyam. Élet, vágy, szerelem; kergetjük álmainkat, majd meghalunk. Kedvencem a Csontvázak. Előemberek görnyedt gerinccel menetelnek a fogyasztói társadalom nyújtotta örömök felé. Vagy valaki megnyomta a reverse gombot, és visszafejlődnek előemberpózba a bezúduló digitális özönvíz alatt?
A Megnevezetlen (Untitled) című olajfestmény-sorozat a tudományos fantasztikus világba visz (Ulbert Ádám). Talán a klímakatasztrófa után vagyunk? Biomorfizmus, olvasom a tájékoztatóban, élőszervezetek és a geometriai formák szabad találkozása, átadom magam a képzelt lények vizuális élvezetének. Próbálok nem gondolni az ökokatasztrófára.
Az átellenes sarokban kellemes illatpára lebeg, halk zene szól, rózsaszín virágokkal teli kert a piszkos, szmogos nagyvárosban. De mellette van egy másik, a barlang mélyén, egy titkos kert, szürkés zuzmó és sötétzöld mohafoltok között ősi barlangrajzok. Menedék. Csatlós Asztrid kertjei búvóhelyek a túléléshez. És mi van mögöttük?
A barlangból átlépek a kékes színekben játszó, szürreális tündérvilágba. Szitakötők röpködnek körülöttem, tetszik, amit látok, a fő helyen egy női portré. Farkasszemet nézünk. De hiszen a monitoron én vagyok! Keresem a kamerát, jobban megnézem a szitakötőket, pendrive az alapjuk. Adatgyűjtés. Megrémít kiszolgáltatottságom az algoritmusoknak, közösségi buborékjainknak, és nincs menekvés. Gyerünk vissza a barlang titkos kertjébe! Na, és az ökokatasztrófa?
Felvázoljuk a jövőt, ígéri a kiállítás 12 fiatal alkotóművésze és a tárlatot létrehozó Werk Akadémia végzős képzőművészeti menedzserszakos hallgatói. Ősi, naturalisztikus vonal és digitális vizualitás a főirány, mondja a tájékoztató füzet. Kiútkeresés, lendületes újrakezdés, de lehet-e újra kezdeni?
A kiállítás megtekinthető 2022. június 25-ig, a Q Contemporary Művészeti Központban (1062 Budapest Andrássy út 110.)
____________________
