Üresen fut be a távolsági busz a végállomásra. A sofőrt látásból ismerem, utaztam már vele. Cigarettára gyújt, rám mosolyog. Ferde vigyora ijesztő, lúdbőrzik a hátam. Mielőtt bevonulna a pihenőbe, előzékenyen kinyitja az első ajtót, felsegít. Ne ácsorogjon csomagjaival a szabadban, még megfázik. Nyirkos a reggel.

 

Amikor az utolsó táska is fenn van, rám zárja az ajtót, ezzel is jelzi a buszon-várakozás kiváltságát; nem illet meg akárkit. Szatyraimat az ülések fölötti poggyásztartóba tuszkolom. Nem fér be mind, szűk a hely. A közeli ülésekre is dobok néhányat. Jól ismerem a forgatókönyvet. A felszálló utasok értetlenül néznek, kié lehet, majd megvonják vállukat, lerakják a padlóra, az újabb utasok átlépnek rajta, véletlenül belerúgnak, némelyik darab az ülés alá kerül.  Úgy teszek, mintha nem látnám. Nem érdekel.

 

Elindul a járat. Néhány megálló, és megtelik a busz. Kifelé bambulok. Közeledünk a városközponthoz. Még előtte le akarok szállni. Próbálom összegyűjteni szétszórt cuccaimat. Az útitársak kedvesen segítenek, leemelik a csomagtartóból azt, amire rámutatok, az ülések alól is előbányásznak egy-egy darabot. A fekete borjúbőr aktatáskát a mellettem ülő kalapos férfi megragadja, nem adja, azt állítja, az övé. Oh, bocsánat, megboldogult férjemnek is ilyen volt. A hasonlatosság megtévesztett egy pillanatra. Tudja, a régi emlékek. Rám hagyja. Berreg az ajtózáródást jelző csengő. Erősödik bennem a pánik. Mi lesz, ha a sofőr az orrom előtt bezárja az ajtót, és itt ragadok? Görcsösen szorítom a táskákat, a torkom összeszorul. Nyugtatom magam. Az sem baj, ha a következőnél szállok le. Rövid a táv, addig nem történhet baj. Váratlanul a sofőr felpattan és elhagyja a buszt. Az úton egy teherautó parkol, munkások rakodnak, velük ordibál. Kihasználom a pillanatnyi zavart, az ajtó felé tülekszem, de mielőtt leszállnék, szétnézek, az utasok internetes világukban időznek. Benyúlok a gépjárművezető fülkéjébe, kiemelem az autóstáskát. Gyors mozdulattal a többihez fogom. Néhány másodpercig várok, hátha valaki közbelép. Végül lekászálódom. Ő akkor száll vissza, búcsút int felém és újra mosolyog, vagy inkább vicsorog. Ismételten kiráz a hideg, hogy lehet valakinek ennyire csúf a vigyora.

 

A buszmegállóban számba veszem szerzeményemet. A fele sem az enyém. Véletlenül hoztam el? Tényleg? Mi van a sofőr autóstáskájával? Azt nem tévedésből emeltem el. Mi ez? Időskori kleptománia? Olvastam erről. Egyik híres színésznőnk édesanyja is elkapta, lánya meg járta a környező boltokat és fizette, amit az öregasszony napközben elcsent. Nem, nem. Az én mániám más. Én kölcsön veszek tárgyakat, aztán visszaadom jogos tulajdonosaiknak. Megerősítésképpen integetek a busz után, álljon meg, ezek nem az én szatyraim, vissza akarom adni, de az robog tovább. Megnyugszom, hisz én mindent megpróbáltam.

 

 

A várókalitka üvegfala visszatükrözi a sziluettemet. Kihúzom magam. Elégedett vagyok a látvánnyal, tetszik hanyag eleganciám, az utóbbi időben már arra is odafigyelek, hogy a szoknyám annyira lógjon ki a kabát alól, amennyire a stílusszakértők javasolják. Ez a mogyorószínű kabát a sötétbarna szoknyával meg az élénk zöld sállal igazi színorgia a szürke délelőttben. Közelebb hajolok a fülke foncsorozott üveglapjához, keresem az arcomat, de a hátam mögött érkező magas nő elvonja a figyelmemet. Csinos. A mustárszín telitalálat. Zsebre dugott kézzel közeledik. Nincs nála retikül, se hátizsák, se oldaltáska. Meredten bámul. Engem bámul. Megfordul velem a világ.  Lerogyok a padra, elengedem hanyag eleganciámat, magam előtt védőbástyaként halmozom fel kora reggeli szerzeményemet. Igyekszem összezsugorodni. Vajon melyik az övé? Ez a méregzöld bőr? Jól illene a kabátjához. Felé nyújtom, de nem nyúl érte. Áll, mint Bálám szamara, az arcomat fürkészi. Lehajtom a fejem, szemem sarkából sandítok fölfelé.

 

– Kalmár Edit? A híres írónő? – kérdezi.

 

Szívemet melegség járja át. Kihúzom magam, hát van még, aki felismer? Legszívesebben megölelném.

 

– Hát, írtam néhány könyvet, de tudja, a hírnév csalfa tünemény, hol itt, hol ott bukkan fel, de tartósan sehol sem időzik.

 

– Az összes írását olvastam. Hozok egy bevásárlókocsit a szupermarketből, abban könnyebben szállíthatja

csomagjait.

 

Míg várakozom, kipattintom a méregzöld táskán a zárat. Személyi igazolvány, lakcímkártya Jekatyerina Ivanovna névre, a kertvárosban lakik, van hitelkártyája meg útlevele. Nem is egy!  És Charlie Kyle-nak címzett levél az Egyesült Királyságba. Jézusom, van még, aki postán küldözget leveleket? Ki lehet ez a Charlie Kyle? Tétovázom. Végül feltépem. Beszakad a boríték, hát ezt nehéz lesz észrevétlenül visszaragasztani. Több oldal Charlie Kyle-nak aranyszínű tűfilccel írva. Elmerülök az égető féltés és féltékenység őrületében. Micsoda érzelmek! Remek karakter lesz. A buszvezető meg azzal a rút vigyorával kiváló Charlie Kyle, már éppen nyitnám a sofőrfülkéből kiemelt autóstáskát, amikor a mustárkabátos a bevásárlókocsival visszaérkezik. Segít felpakolni.  

 

– Drága írónő, min dolgozik jelenleg?

 

– Sci-fi-vel próbálkozom, a disztópia ma nagyon megy. Egy érzelem hiányos társadalomban a szenvedő szerelmes pár kihalóban lévő jelenség, de még képlékeny a történet, formálódnak a karakterek.

 

– Alig várom, hogy olvashassam, – és hazáig kísér, majd búcsúzóul megígérteti velem, hogy dedikálom neki az Edit Összeset.

 

Belépek a lakásba. Megcsap a falak mentén felhalmozott táskák idegen szaga. Faltól mennyezetig érő polcokon műfajok, karakterek, helyszínek, korszakok alapján, szigorú rendben sorakoznak. A briliáns katalogizálás büszkeséggel tölt el. Mielőtt kockás spirálfüzetembe érkeztetném az új darabokat, a telefonomért nyúlok.

 

– Manyika, tudnál jönni takarítani, már megint ez a bűz …, egyébként az új polc is érkezik. És a kezem ügyébe kerülő zöld filctollal, kalligrafikus betűkkel a katalóguskártyára vésem, hogy SCI-FI.