Nagypapa akart lenni. Ebben a korban már minden férfi az. Neki is kijárna legalább egy papázó. „Nándi papa...” Kóstolgatta gondolatban. Ízlett. Ám az utcán csak „bácsi”, az orvosnak, postásnak Németh úr, tanítványainak tanárúr, barátainak Nándi volt. Így, papa nélkül. Családja meg... Nem volt. Fia nem bocsátotta meg, hogy az apján osztoznia kellett több évfolyamnyi diákkal. Csalódottságában Amerikáig menekült. Nándi felesége meg azt nem bocsátotta meg, hogy a fiúkat olyan messzire űzte. Elhagyta egy ügyvédért.
Az Aldi felé volt egy játszótér. Ott sokszor látott unokával játszó nagypapákat. Mellében összeütődő ólomsúlyokkal nézte őket. Sóhajtozott. Próbálta kifújni a súlyokat. Nem ment.
Egyik nap elromlott a tévéje. A futball VB hajrájában! És a szerelő nem tudott jönni. Csak a következő héten. Pedig aznap este volt a német–brazil elődöntő. Azt pedig látnia kellett. Hithű német drukker volt. Nomen est omen.
Ezért elment a két utcával arrébb lévő kocsmába. Ott van tévé, ital, társaság. Mindháromra szomjazott.
Régen a német kéttannyelvű gimnáziumban, az osztályai töltötték ki a családi űrt. De nyugdíjba ment. Azóta csak két régi kollégája látogatta. Meg négy magántanítvány. Gyerekkori barátja, Lali két éve szívinfarktusban halt meg. A másik, Feri pedig még ’76-ban Belgiumba disszidált. Évekig tartották a kapcsolatot, de Ferinek egyre több idejét vette el a családja. Ezért eltávolodtak. Utoljára Lali temetésén találkoztak. Nándi este olvasott, tévézett, és küzdött a jól felfegyverzett, páncélos magánnyal. Korai nyugdíjas éveiben még sikerült párszor kiütnie a nyeregből. A Kosztolányin volt egy pub, ahol Beatlest, Elvist, Illést, Hungáriát játszottak a lelkes fiatalok. A lelkes öregek meg táncoltak. Nándi gyerekkora óta gyenge térde egyre többet fájt. A pubolások elmaradoztak. Már három éve alig mozdult ki. Pedig szörnyen hiányzott neki a társaság. Magántanítványaival csak a névelőkről, rendhagyó ragozásokról, elváló igekötőkről beszélhetett. Régi kollégái történeteit kívülről tudta. Ők is a Nándiét.
Csillogó szemű fiatalokat akart, akik lelkesen hallgatják. Úgy, mint tanár korában. Tudásszomjas, copfos, csillámos tollal jegyzetelő szorgalmas lányokat. Plátói szerelmeik miatt zaklatott, sminket megtagadó, szünetben is olvasgatókat. Fiú megfelelőiket: a kinyúlt pulcsis, tollat, ceruzát rágcsálókat. Nagyszájúságot játszó, a legmodernebb ezközökkel jegyzetelőket, akiknek váltak a szülei. Türelemmel szelídíthető flegma, órán is telefonozgatókat.
Büszke volt, ha ötös dolgozatokat javíthatott. Ha egy diák egy komoly elbeszélgetés után összeszedte magát. Ezeket még a focimeccsek izgalmai sem pótolhatták. Főleg most, hogy a tévé elromlott.
Bent, a kocsma ajtaja mellett, a legfeltűnőbb helyen volt a névadó: egy hatalmas páfrány. A falak elszíneződtek az egykori cigifüsttől. A dohos sör és borszag talán a Kádár-korszakból itt áll. A fonott székek a félig kiszakadt, lifegő műanyag szálaktól nagy négylábú rovarokra emlékeztettek. Az asztalok összevissza karcolásaiból kijött volna a kínai ABC. A pult és rajta a kopott, Soproni feliratú tüskés gumilap ragadt a kilötykölt italoktól. A hely majdnem tele volt. Amúgy is ilyen sokan járnak ide? Vagy csak a VB miatt? A pult mellett három ötvenes beszélgetett a pultoslánnyal. A közvetlenség alapján törzsvendégek. Négyen, harminc-negyven körüliek, már behelyezkedtek. Pont a tévével szemben. A páfrány másik oldalán, a sarokban három huszonéves ült.
Nándi érkezésére a behelyezkedett négy épp csak odanézett, aztán vissza a meccs bevezető műsorára. A többiek viszont kíváncsian figyelték. Meglepi őket, mit keres itt egy ilyen öregember. Mindjárt még jobban meglepődnek.
– Kezit csókolom a kishölgynek – mondta, és gunyorosan csippentett a szemével. – Lenne olyan jó, és megszánna engem egy dupla Chivas Regallal?
A pultnál állók elismerően összenéztek. A sarokban az egyik fiatal félhangosan megjegyezte:
– Az oszt’ igen! Nem aprózza el!
Nándi a fiatalokra kacsintott. Az elismerő fiatal mondott valamit a társainak, majd a pulthoz jött. Míg a pultoslány töltött, megkérdezte:
– Lenne kedve csatlakozni?
Nándi képzeletben összedörzsölte a kezét. Épp ilyesmiben reménykedett. Mosolyogva bólintott. Az asztalnál kapkodó helycsinálás, majd ahogy Nándi odaért, bemutatkozás kezdődött. A fiatalok amúgy is gyakran járnak ide. Errefelé dolgoznak. Igen, kollégák. Egy kis gyógyászati segédezközöket gyártó cégnél. Munka után be szoktak ülni egy-egy sörre. De most a meccs miatt jöttek. Ők is hithű német drukkerek. Pont az esélyekről vitatkoztak.
– Jók a brazilok, de Silva és Neymar nélkül esélytelenek – szögezte le Dani, aki az asztalukhoz hívta Nándit.
– A brazilok 2002-ben is megverték a németeket. Nem kicsit – vitatkozott vele Tibi.
– Azóta sokat javultak a németek – kapcsolódott be Nándi. – Müller, Klose, Götze, remek játékosok. Na és Neuer!
– Ez igaz – értett egyet Tibi. – Ő a legjobb kapus az idei VB-n.
Közben vége lett a bemelegítő műsornak és a reklámblokknak is. Kezdődött a meccs. A kíváncsi várakozás miatt lassan minden beszélgetés abbamaradt. A tizenegyedik percben meglett az első német gól. A huszonharmadik perctől az események felgyorsultak. A vendégek csak kapkodták a levegőt, ahogy a németek hat perc alatt négy gólt rúgnak. A lélegzetvisszafojtott feszültség akkora volt, hogy a tévé konnektor nélkül is működött volna.
– Úristen! Ez még csak a huszonkilencedik perc! – hüledezett Tibi.
– Fantasztikus! Láttam már néhány meccset, de ilyet... – ámuldozott Nándi is. –Fiatalkoromban focista szerettem volna lenni. De aztán... – szomorúan legyintett, elűzve az emléklegyet. Majd egy újabb kört rendelt. – Erre koccintani kell!
Furcsa... Mint a Kosztolányin a pubban... Csak ott a kapocs a régi dalok, az emlékek voltak. A tánciskolás délutánok, az ott alakult beat zenekarok, a sercegő lemezű házibulik, az Ifiparkos, tabános koncertek, az úttörőtáborok tüzénél meggyújtott szerelmek. Itt meg az egy csapatnak szurkolás, a bizalom a győzelemben, az izgalom a kapocs. A kettő igazából egy. Az unokáim lehetnének.
Ez a whiskey-nél is jobban a fejébe szállt. A szünetben mesélni kezdett. Nosztalgiázva, nagypapásan.
– Az aranycsapatról meg a híres hat hármas meccsről hallottatok, ugye? Na, igen. Én akkor tizenegy voltam. Az volt ám a meccs! Más idők voltak azok! Nem volt mindenkinél tévé, rádió. Ezekről az okos vackokról nem is beszélve! Nekünk is csak egy rádiónk volt. Azon hallgattuk a meccset. Átjött két osztálytársam, a legjobb barátaim. Mi is hárman voltunk, mint ti – szeme elködösült az emléktől. – Imádtunk focizni! Játszottunk az iskolai focicsapatban. Ha nem volt edzés, a Bakáts téren labdáztunk a környékbeli kölykökkel. Az aranycsapatnak képzeltük magunkat. – Nándi szeme már egy tele lehelt üvegház volt. – Mindenki Puskás Öcsi akart lenni. Kivéve én. Én Hidegkuti. Ha már névrokonság... Ugye... – és felnevetett. – Mekkora csalódás volt az ötvennégyes vb-döntő! Azt is együtt hallgattuk, a barátaimmal. Nem akartunk hinni a fülünknek. Én mondom nektek: az önteltség veszélyes dolog... – csóválta meg a fejét Nándi. Én csak tudom...
(…)
---
A novellának még nincs vége. Ha kíváncsi vagy a folytatásra, kattints ide!