Hacsek Gábor – akit a legtöbben a Géniusz című kvízműsorból, illetőleg az ATV Civil a pályán című közéleti műsorából ismerhetnek – a 2024/2025-ös színházi évadban számos és igen sokféle előadást látott, változatos helyszíneken. A színházkedvelő olvasók nagy szerencséjére meg is örökítette ezeket a színházi élményeket, mégpedig egy kiváló kötetben: ez Az én évadom. 2024/2025, amely a Szófa gondozásában látott napvilágot. Bár Hacsek Gábor a civil életében gyermekorvosként dolgozik, színháztudományi szakot is végzett a Pannon Egyetemen, s ez nyomot is hagy elemzéseiben, amelyek magas szakmai színvonalat képviselnek. Ugyanakkor a szakmaiság nem nyomja rá a bélyegét a színielőadások elemzésére abban az értelemben, hogy személyes mozzanatok, szellemes közbeszúrások és humoros megjegyzések is vegyülnek a kötet színházi recenzióiba.
Hacsek Gábor a könyvbemutatóján a Nyitott Műhelyben
(Fotó: Brogyányi Eszter)
A színházi élmények sok esetben holisztikusan tárulnak elénk, abban az értelemben, hogy az is kiderül az írások jelentős részéből, hogy a szerző kivel ment az előadásra (többnyire lányával, kedvesével vagy édesapjával látogat színházba), de megismerhetjük az adott darabhoz vagy épp az egyes színházépületekhez, rendezőkhöz, színészekhez fűződő korábbi élményeit is, sőt, olykor még a színházhoz vezető út – illetve a hazaút – is fontos szerepet kap. Ezek a részletek korántsem mondhatók irrelevánsnak, hiszen nagyon is sokat tud számítani mind a társaság, mind a korábbi emlékek, a színházi előadás miatti utazás élményei pedig nemritkán hozzáadódhatnak a színházban látottakhoz, a darab új jelentésrétegei tárulhatnak fel, sőt, a hazaút akár egészen át is keretezheti az előadással kapcsolatos élményeket. Ugyancsak személyes szála az írásoknak az, hogy Hacsek Gábor visszatérő módon hivatkozik lányára, Hacsek Zsófiára, akit többnyire kedvenc irodalmáraként emleget. A szerző a színházi recenzióiban gyakran párbeszédbe is elegyedik a kedvenc irodalmárával, néha szó szerint, máskor tartalmilag (fel)idézve a gondolatait. Bevallom – ha szabad ennyi személyes megjegyzést hozzáfűzni – ezeket a szövegrészeket szerettem a legjobban, egyrészt azért, mert itt kiemelkedik a gondolkodást alapjaiban meghatározó dialogikus forma, másrészt pedig azért, mert Hacsek Zsófia nekem is a(z egyik) kedvenc irodalmárom, így igazán inspiráló gondolatsorok születtek ezekből a különleges „párbeszédekből”. Hacsek Zsófi előszava pedig remekül meg is ágyaz ezeknek a dialógusoknak.
Jóllehet elsőrendűnek tartom azt, hogy a színház és irodalmi elemzésekből kirajzolódjon a szerző arcéle, legyenek a szövegben karakteres világlátássá csiszolt személyes mozzanatok és felismerhető legyen a textus alapján az író, legalább ennyire lényeges az, hogy a szerző széles látóköre is megmutatkozzon az írásokban, legyen szó akár kultúrtörténeti, politikatörténeti kitekintésekről, vagy épp az aktualitásokra adott reflexióról. Hacsek Gábor kötetében mindez megtalálható: széleskörű és sokrétű műveltsége éppúgy tükröződik a színházi recenzióiban, mint a közélet iránti nyitottsága és ébersége, valamint az ebből fakadó, szókimondó észrevételei. Voltaképpen ez utóbbiak is hozzájárulnak ahhoz, hogy a szerző írásai egyedivé, jellegzetessé, összetéveszthetetlenné váljanak. Azonban annyira sokszínű és izgalmas kötetről van szó, hogy nem érdemes elmerülni az általánosságokban, itt az ideje a konkrétumok szintjén is bepillantani a kötetbe, ráközelítve az egyes recenziókra, azok főbb jellemzőire és témáira.
Nagyon erős kezdésnek nevezhető az első recenzió, amely egy igazán sűrű (vagy nevezzük inkább nehezen emészthetően töménynek?) darabot mutat be. A „Költözik a színház” című írásban Pintér Béla Titkaink címmel bemutatott előadásának igen sajátos világa tárul fel előttünk. Pintér Béla és Társulata korábban a Szkénében, majd az Újpesti Rendezvénytérben (UP) játszotta a darabjait, mígnem az Átriumba költöztek – innen ered a recenzió címében a költözés mozzanatának kiemelése. Hacsek pedig el is időzik egy kicsit annál a témánál, hogy mi is lehet a jelentősége a költözésnek egy színház életében, szót ejtve a Vígszínház, a Madách Színház és a Nemzeti Színház korábbi költözéseiről is. Azonban a fővárosi színházak költözéstörténete nem uralkodik el az elemzésen, a nézőtér korosztályi és társadalmi összetételén is végigpillanthatunk – Hacsek Gábor szemüvegén keresztül –, majd meg is érkezünk a darab különös, a komikum ellenére is borzongató világába. A Titkaink című darabot 2016-ban mutatták be, és bár 1980-ban játszódik, a közéleti folyamatok úgy alakították, hogy megrendítően aktuálissá vált 2024 elején, s ez az aktualitás bőven kitartott 2024 szeptemberében is, amikor Hacsek Gábor megnézte az előadást. Ahogy azt Pintér Bélától megszokhattuk, itt is szürrealitásba sodorja a realitást, de ezzel nem felszámolja, hanem – épp ellenkezőleg – kiemeli a valóságot. A színpadi világ és a saját jelenünk igen rideg, szexuális visszaélésekkel, kiskorúak molesztálásával, szexuális kisebbségek megbélyegzésével terhelt. Hacsek Gábor recenziója rávilágít arra, hogy ugyan sok minden változott az elmúlt bő negyven évben, de még a 2016 óta eltelt évtizedben is, vannak súlyos és sajnálatos módon megmaradni látszó hasonlóságok és olyan különbségek is, amelyek azt jelzik, bizonyos szempontból a gondolkodás árnyaltsága igencsak megsínylette az Orbán-rendszer ideológiáját:
„Talán ezért sem mindegy, hogy a darabot 1980-ban, 2016-ban vagy 2024-ben nézzük, illetve képzeljük el. Mert nyilván más volt a homoszexualitás megítélése, akár önreflexiója negyvennégy évvel ezelőtt, mint nyolc éve, miközben a pedofília, a 2024-es év slágertémájának megítélése lényegében nem változott, de sokkal inkább a szemünk elé került. Az meg, hogy a kormánypropaganda próbál egyenlőségjelet tenni a két, egymást alig-alig átfedő jelenség közé, csak még inkább aktuálissá teszi az előadást, ahol ezek világosan kettéválnak.”
A darabokban fellelhető közéleti és a napjainkra vonatkozó relevancia fürkészése egyébként sem áll távol Hacsek Gábortól, ezt láthatjuk a „Caligula helytartói – újratöltve” címmel publikált írásában is, amely két Caligula helytartója-előadást mutat be, jelesül az Újszínház és a Mikházi Csűrszínház koprodukcióját, valamint a Füge Produkció és a Vádli Alkalmi Színházi Társulás előadását a Klebelsberg Kultúrkúriában. A páros kritika különlegessége az, hogy Hacsek erről a két előadásról 2011-ben is írt már kritikát, a Critikai Lapokban közölte is, de most, hogy újból eljutott a két előadásra, a 2025-ös, aktuális jelenidő felől is értelmezte azokat, igaz, a közéleti kontextust már 2011-ben is figyelembe vette. 2025-re pedig már nagy erőkkel tolakodtak elénk az autokráciához való hozzáállás kérdései, a személyes felelősség problémája és az ilyen közéleti-politikai környezethez való viszonyulás vagy-vagy kérdése: a behódolás vagy az ellenállás között kell dönteni. Vannak olyan történelmi helyzetek, amelyekben nem lehet semlegesnek maradni. Hacsek Gábor az előadások kapcsán enigmatikus tanulságokról ír, amelyeket nem könnyű átültetni a hétköznapjainkba.
A tanulságok fellelése szempontjából komoly nehézségeket támaszthat az is, hogy bohózat és a társadalmi szatíra elegyítése miatt a nézőnek résen kell lennie, nehogy a domináns komikum elfedje a történet mélyebb mondandóját.
Ilyen a Radnóti Miklós Színházban bemutatott Bolondok tánca című előadás is, amelyet Sebestyén Aba rendezett, és amelyről Hacsek „Orosz bolondokháza” címmel írt kritikát. A cselekményt és a történetszálakat nem szükségképpen mutatja be Hacsek, de itt szükségesnek mutatkozik a cselekmény és a történelmi kontextus felvázolása, mert így tudunk csak igazán kapcsolódni az előadáshoz. Lev Birinszkij darabjának fókuszában a forradalmárok állnak, akiknek igen nagy szerepük és jelentőségük volt 1912-ben, a darab születésekor, sőt, ma is bizonyára hordoz fontos üzeneteket ez a mű, de Hacsek leginkább a „valami nincs rendben” érzését emeli ki az előadás kapcsán. Csakhogy – mivel az idősíkok egybefolynak, vagyis az előadás abban a korszakban is játszódik, amikor bemutatták, de bizonyos értelemben a saját jelenünkben is – nem derül ki világosan, hogy 1912 táján nincs minden rendben vagy mostanság (sincs). Lényeges filozófiai, politikai, szociológiai és személyes életeket érintő kérdések merülnek fel, de nem válnak explicitté, a válaszkeresés irányába pedig végképp nem mozdulnak el:
„És boldog lennék, ha itt most valami nagyon okosat tudnék írni ezekről a komoly kérdésekről, illetve dilemmákról, valami olyat, ami az előadás megtekintése kapcsán jutott eszembe. De sajnos azt kell mondjam, hogy mindezeket a kérdéseket csak csiklandozza ez az előadás. Ahhoz nem elég célra tartó, hogy komolyan elgondolkodhassunk ezekről. Ahhoz meg nem elég bohókás, hogy csak nevessünk.”
Valóban nem egyszerű művészileg hozzáférni a súlyos, nagy port kavaró témákhoz, kapcsolódjanak ezek akár a személyes-, akár a közéletet érintő jelenségekhez. Különösen nehéz ez akkor, ha a komikumé a főszerep, de a nevetés nem mindig harsogja túl a problémákat. Így van ez Pintér Béla A bajnok című darabjában is, amelyet a Katona József Színházban mutattak be. Hacsek Gábor a „Ki a bajnok?” címmel megírt kritikájában szellemesen csatlakozik Pintér Béla játékához, amelyben egy bizonyos polgármester (Nagy Ervin játssza), az ő felesége (Rezes Judit) és a feleség szeretője (Jordán Adél), a Bajnok – aki történetesen egy nő – szerepelnek, már-már fiktív karakterekként, miközben mindannyian – mármint azok, akik követjük a magyar közélet eseményeit – tudni véljük, kikről is van szó. Ám nem ez a lényeg, hanem – ahogy Hacsek Gábor is kiemeli – az, hogy ebben az egyedi esetben a rendszer esszenciáját pillanthatjuk meg, egy látleletet a NER-ről, annak működési mechanizmusairól, képmutatásáról és a rendszer ideológiájától elvileg „idegen […] szexuális viselkedésmód kezeléséről”. Persze azt is megemlíti Hacsek, hogy A bajnokhoz újabb értelmezési réteget is hozzátesz az, hogy Puccini A köpeny című operája szolgált ihletforrásként.
Ugyancsak a közélethez, jobban mondva a társadalmi élethez tartozó témákat taglaló darabok és előadások közé sorolható a Centrál Színházban bemutatott Oleanna is, amely David Mamet 1992-es darabja, de hazánkba lényegesen később érkezett meg, a #MeToo mozgalommal együtt. Hacsek Gábor elismerően ír Puskás Samu rendezéséről és újrafordításáról, valamint Szabó Kimmel Tamás és Hermányi Mariann bravúros alakításáról. Ám még izgalmasabb az, hogy az előadás igencsak súlyos, (szexuális) zaklatáshoz kötődő témáit dialogikus formában térképezi fel ez a kritika, mégpedig olyan módon, hogy Hacsek Zsófia véleménye és elemzése kerül a fókuszba, s erre reflektál Hacsek Gábor. Egyetértés ugyan nem jön létre közöttük, de a morál- és társadalomfilozófiai kérdések iránt érdeklődő olvasóknak valóságos csemege lehet ez a párbeszéd.
John (Szabó Kimmel Tamás) és Carol (Hermányi Mariann) az Oleanna című előadásban
(Forrás: a Centrál Színház oldala)
A kötet egyik legnagyobb erénye, hogy a szerző az értelmezési horizontot nem korlátozza pusztán az előadásra, hanem kitágítja, sokszor olyan módon, hogy a darab szövegét vagy az ihletforrásnak tekinthető szöveget is elemzi. Ezt láthatjuk a Játék a kastélyban (Centrál Színház) elemzésekor, de a RENT című musical és annak előképe, a Bohémélet kapcsán is betekintést nyerhetünk a szövegbe és annak történeti hátterébe is. Csakúgy, mint a Galilei élete (Örkény Színház) kapcsán, ahol Hacsek részletesen ír Bertold Brechtről is, nem csupán erről a darabról, de úgyszintén bepillanthatunk Az imposztor szövegvilágába, amely Spiró György Ikszek című, 1981-es regényének egy fejezetéből született, s itt még a 18. század második felének és a 19. század első szakaszának lengyel történelméből is láttat néhány mozzanatot Hacsek. Sőt, azt is megtudjuk, hogy Hacsek szerint az idősebb férfiszínészek két nagy szerepálma közül az egyik Turai Sándoré a Játék a kastélyban című darabból, a másik pedig Bogusławski szerepe Az imposztorban.
Az előadások alapjául szolgáló szöveg ismerete izgalmas elemzési szempontokat is bevonhat. Ez érvényesül a Magányos emberek című előadás elemzésében is, amelynek alapját Gerhart Hauptmann azonos című drámája adja, s némi Ibsen-hatásra is felhívja az olvasók figyelmét Hacsek, meg persze arra is, hogy Tarnóczi Jakabék előadása milyen változásokon esett át. A cselekményszálat ugyan megőrizte Tarnóczi és alkotócsapata, a szereplőket más társadalmi státuszban látjuk, más foglalkozást űznek, de az alapvonás, a toxikus kapcsolatok sokaságának ábrázolása megmarad.
Jelenet Tarnóczi Jakab és alkotócsapata Magányos emberek című előadásából
(Fotó: Horváth Judit)
Ha már az eredeti szövegek ismeretéről és ismertetéséről van szó, meglepett, hogy Hacsek Gábor – saját bevallása szerint – nem olvasta korábban Beckett nagy klasszikusát, a Godot-ra várvát, ám ennek ellenére remekül megragadta a darab mondanivalóját, az értelmetlenség közepette felfedezte az értelmet, ami persze a Debreceni Csokonai Fórum előadásának minőségét is dicséri.
Annak ellenére, hogy Hacsek Gábor kedvenc műfaja a musical, nem tengenek túl a kötetben a musical-előadások (bár a könyv végén azért szerepel egy musical-kavalkád), ennek ellenére számos ponton érződik, hogy a szerző kitüntetett lelkesedéssel fordul a musicalek felé, különösképpen a RENT esetében vehető ez észre. Ugyancsak a RENT elemzésében – majd később az Oleannáról szóló recenzióban – fogalmazódott meg a kötet egyik legérdekesebb állítása, miszerint a XX. század végi és XXI. század eleji szerzők „félnek a haláltól”, s ahelyett, hogy szereplőiket halállal sújtanák, „inkább megmaradnak egy majdnem-szinten”. Ennek a dramaturgiai jelenségnek egy nagyon is valószínű magyarázatát nyújtja Hacsek a korábban már említett A bajnok elemzésében:
„Nem tudom beleélni magam a szerzők helyébe, de néhány gondolatom azért van erről. Talán két világégéssel később az egyszeri/egyszerű ember halálának már nincs meg az a tragikuma, mint volt száz évvel ezelőtt, illetve pontosabban nem a halál ténye az egyetlen tragikum, ami megindíthatja a nézőt. Hiszen a RENT-ben van halál (Angel halála), míg Mimi feléledése egyértelműen a happy end lehetőségét teremti meg. A Bajnokban nincs boldog vég, a kompromisszum senkinek nem jelent boldogságot, az egyes emberek nem profitálnak belőle, a politika és a látszatok világa annál inkább.”
Hacsek Gábor színikritikái számos értelmezési horizontot nyitnak, sok-sok értelmezési réteget tárnak fel és hoznak mozgásba. Különösen szép gesztusa a kötetnek, hogy megemlékezik a tragikusan fiatalon elhunyt Tompos Kátyáról a Játék a kastélyban elemzésében, de emléket állít több nagy színésznek, így például Benedek Miklósnak, Lukáts Andornak és Tolnay Klárinak is. Hacsek Gábor színikritikáiban az éleselméjűség, az irodalmi, történelmi, politika- és társadalomtörténeti ismeretek, a személyes élmények és a színház iránti szenvedély szerencsés találkozását látjuk. Elgondolkodtató, szórakoztató és tanulságokkal szolgáló kötet lett Az én évadom. 2024/2025. Meggyőződésem, hogy minden színházkedvelő számára élvezet lesz forgatni ezt a könyvet, de egyet biztosan állíthatok: én nagyon sokat tanultam és inspirálódtam belőle.
