Valami borzalmas

 

dolog volt a levegőben, láthatatlanul és alattomosan járt, aztán belebújt a libáinkba, a gúnárt
nem is sajnáltam volna, de a feleségeit igen, te is sajnáltad volna, ha te pesztrálod őket naponta, lefekvéskor is az égre meredő libaszemek igézete alatt voltam, valamit láthattak, amitől én beesteledéskor kezdtem el igazán félni, valahogy olyankor a színek is rásegítenek, hogy a lúdvérces képek összeálljanak, pedig igazán nem is akartam képzelődni, sőt, a fogamat összeszorítva imádkoztam, mert nem akartam, de jöttek, és a kép összeállt, kinőtt a párna alól, beállt az ágy mögé, betöltötte a szobát és a végén lámpát kellett gyújtani, pedig nagyon drága a petróleum, de Ancsa szemeit láttam még a lámpafénynél is, ahogy vérben forogva meredtek az égre, úgy feküdt ott a pipéi között, a pipék is már elég nagy libák voltak, de a kissé sipákoló hangjuk még elárulta, melyik a fiatal, persze, mielőtt mind kinyúltak volna, égre meredő szemekkel, szétfolyó szárnyakkal az udvaron, mint Pista bácsi, mikor részegen ment a traktorral éjjel a mezőre, s másnap megkapták kimúlva, szerencsére, aznap nem kellett kihajtani őket, különben ki tudja, engem is ért volna valami, ott feküdtem volna közöttük, de akkor legalább megtudtam volna, mit néznek olyan csendesen az égen, pedig felhő sem volt, meg nem szusszant egy sem, csak a mámika szipákolása hallatszott, sajnálta őket, illetve nem is őket sajnálja, szóval nem Dilló meg Ancsa után zokogott, és nem is a pipék pusztulásán nyavalygott, hanem a húsukat sajnálta, meg a tollaikat, na igen, a tollaikat, mert abból kellett nekem párna készüljön mire férjhez megyek, ezért meg is tépte őket, úgy, ahogy ott ki voltak nyúlva, hogy legalább a drága tollaik ne vesszenek kárba, de mi van, ha a tollakra is ragadt valami abból a kórságból, amitől ők az eget nézték, attól féltem, hogy majd, amikor szerelmetes urammal az ágyban fogok feküdni, mi lesz, ha akkor a borzalom a levegőbe keveredik, és nekem is, meg az uramnak is majd ilyen égre meredő szemeket csinál, s mi lesz, ha én mindig hallani fogom a párna mélységeiből feljönni azt a sok kis apró pattogó hangot, ahogy a tollak kiszakadnak az egyre csórébb libatestből, így, forrázás nélkül, mámika a húsukat meg a tollaikat siratta, de nekem Dilló meg Ancsa tollain kell majd sirdogálni esténként, mert nálunk minden nő este szokott sírni, napközben nincs idejük, csak ilyenkor, mikor tragédia történik, mint ez, most, ezért sírt mámika is, pedig már levitte a libákat a patakra, mert szerinte elásni fölösleges, a kutyák úgyis kiássák, én mondtam neki, ne csinálja, lehet, a kutyák is így fognak az égre bámulni, s nem fognak mozogni többé, de azt mondta, nem árt az nekik, és valóban, úgy lett, én nem is gondoltam volna, hogy a kutyák nem csak megenni tudják, hanem fel is tudják támasztani a libákat, mert az este Bubi hazaterelgette a pucér társaságot, és mámika szerint ő a hibás, mert ritkította a mákot s odadobott nekik egy öllel, de én meg voltam győződve, hogy a kutyák voltak.

A kutyákról mi nagyon keveset tudunk.

 

Marasztaló

 

Az utat is megtisztítom előtted
ó barátok barátja
hatalmas hazudozás

te aki már az anyám tejével keveredve jöttél
és kialakulásomtól szétbomlásomig
a lépteim igazgatására
kötelezted el magad

te voltál aki
a lelkemet a vallomásoktól
a testemet a fájdalmaktól
az eszemet a gondolkodástól
a zsigereimet az érzésektől
az arcomat a tükröktől
mindig hűségesen
meg akartad védni

ragaszkodtál hozzám
mint a kutyám bundájához a bogáncs
a macskámhoz a kullancs
s a májamhoz a hepatitis

 mindig mindent elintéztél:
az arcizmaimat mosolyra feszítetted
szemeimből könnyeket löktél ki
számban te csiszoltad kerekre
a kocka igazságot
szavakat ékeltél a mondataimba
kérdőjellé javítottad a pontokat -

velem voltál az iskolapadban
dolgozatíráskor és a buszon is
mikor elfogott az ellenőr
velem jöttél a kórházba és a lázmérőt
hideg vízbe tetted hogy hazamehessek
a vizsgán cetlit dugtál a zsebembe
mosolyogva mondtad el milyen jól vagyok
megdicsérted Icuka néni kalapját
Pista bácsi járgányait
igen persze lefordítom
szóltál ki a számból nem baj
ha tegnapra kell és holnap már késő
szívesen segítek
á ez nem is fáj
mondogattad magamban mikor megaláztak
mert nő, szegény, vallásos, tehetségtelen,
botfülű, senki, és még sok minden más vagyok -
minden a legnagyobb rendben van

az erős nők nem sírnak -
súgtad a fülembe
s hátulról rendületlenül húztad két kézzel
mosolyra a számat
mert saját erőmből már nagyon rég nem is
tudtam volna mosolyogni -

te sötét zsolozsma-ritmust
pengetsz a fülembe
én meg esténként térdeimre rogyva
látom meg ma is lábaidnak itt-ott feltűnő nyomát –
mindig diszkréten és észrevétlenül fogsz karon és viszel -
te fáradtságot nem ismerő
igazán hűséges barát
ülj le itt a kereszteződésben -

ne ne
komolyan
ülj csak
tényleg maradj
pihenj meg egy kicsit
s várj míg
szegeket és kalapácsot nem hozok -