Jánosa Eszter

 

Érkezés

 

Facsonkok, fekete tusvonások, ferdén merednek a föld tört

árnyalatai fölé. Áthúzzák, mégsem fedik el azt, ami mögöttük

látszik. Egymásba olvadó alakok, tehenek egy mocsaras réten.

Távolabb felhőkarcolók. A gép árnyéka, ahogy felszállás közben

hirtelen zsugorodik össze, egy ideig még követ minket. Az érkezés

már egy másik múltra nyílik. Mintha onnan folytatódna minden,

hogy búcsúztál valakitől a körúton és még éppen

elkaptál egy villamost.

 

A visszatérő nem lát mást, csak különbséget. Hiába keresi a helyet,

ahonnan kiszakadt. Mintha egy folyó áramlatával együtt mozogva

próbálna egyhelyben maradni. Ez választja el az otthoniaktól,

akik napról napra új jelentést adnak a térnek. Mintha egyszerre

ezer barátod lenne, pedig meg sem ismernétek egymást az utcán.

Nem vagytok köszönőviszonyban sem. Mégis úgy tűnik, mindenki

megszólítható, mindenki mindenkit tegez. És közöd lesz a másik

családi fényképeihez, ha akarod, ha nem.

 

Most már tudom, hogy a hiány helyén mégis volt valaki,

csak nem az, akit kerestem. Meg kell néznem egy képet róla,

hogy érezhessem: nem róla volt szó. Hogy újra biztos lehessek benne.

A harag csak érzéstelenít, nem fedi el azt, ami mögötte látszik.

A másik múltat, amelyhez a mozgás viszonyul. Marad és mégis

módosul, egy ideje másképp esik rá a fény. Mint egy szétrobbant tükör,

rezgő foltokat szór szét a térbe. Próbálom összeszedni magam,

keresgélek a törmelékben. Melyik voltam én és ki volt ő,

nehéz különválasztani.

 

A reptéri buszon bábuk ülnek, kint kockaházak, plakátok, jegenyék.

Magyarázzák, hogy ki tett tönkre minket. A folyosó végén másik

folyosó, egyik a másikba nyílik és nincs megérkezés. Egyik tekintet

a másikba nyílik és nincsen vége. Néznek és visszanézek,

szavakat ejtenek elém. Közeledünk, ez már a város széle.