REKVIEM

 

Tyutyuval állunk a sír mellett. Elég sokan vannak ahhoz képest, hogy szerda dél van. Legalább három éve, hogy utoljára beszéltünk Mozarttal, a falunapon. Még csak délelőtt volt, de láttam a szemén, hogy a Katicában kezdte a napot. Odajött hozzám gratulálni Zsófihoz, meg ahhoz, hogy milyen mázlista vagyok. Nem vagyok mázlista, megdolgoztam érte. Ez persze nem tetszett neki, lökdösődni meg anyázni kezdett, én meg kézen fogtam a gyereket és otthagytam. Az évtizedek óta halott anyámat ne vegye a szájára ez az alkoholista barom. Persze, nem volt mindig ilyen.

 

Süt a nap. A Karesz már izzad. Csonka kezével törölgeti a homlokát. Amennyit petárdáztunk, nem is csoda, hogy becsúszott egy ilyen baki. Három ujját vitte le a robbanás, az egyiket a Csucsu kutyája találta meg. Mindig is szobafestő akart lenni. Mármint a Karesz. De nem úgy, mint az apja, aki délutánonként már a Kőbányait is a falra kente. Karesz két ujjal is a környék legmegbízhatóbb maszekja lett. Csucsu meg… Csucsu felkötötte magát a fészerben pár éve, nem tudta fizetni a törlesztőt, és inkább kiszállt.

 

Most látom, hogy itt van a Katika is. Micsoda csaj volt! Topmodell akart lenni. Még a Való Világba is jelentkezett, de az első válogatóig se jutott el. Mi persze felváltva próbáltuk vigasztalni. A Titi győzött. Addig vigasztalta, míg Katika terhes nem lett. Az anyja persze kidobta otthonról, Titivel meg beköltöztek a bolond nagyanyja házába a temető mellé. Titi azóta hol a böriben ül, hol besegít a Karesznak. Minden szabadláb után egy gyerek és plusz 10 kiló marad Katikán. Most jön a negyedik.

 

Tyutyu szipog mellettem, vele maradtunk igazán jóban. Jó srác, csak rendesen melléfog a nőkkel. Mindig nagy családot akart, de a csalijára csak a pontyok harapnak rá. Sorra nyeri a horgászversenyeket. Mondtam is neki, hogy ott aztán nem fog feleséget találni. De csak röhögött, hogy higgyem el, egyszer majd ő is kifogja a hableányt. Ha nekem összejött, neki is sikerülhet.

 

Harangoznak. Mozart utálta volna ezt a beszédet. Nem hitt semmiben, csak a borban és végül az is elárulta. Pedig ő volt a legjobb focista. Soha nem láttam úgy bánni embert a labdával. Érezte.

 

 

CSEREBERE, FOGADOM

 

Pontosan 15 darab radír méretű cserebogárnak volt hely abban a savanyúuborkás-üvegben. A nagyobbak lecsóval, lekvárral tele sorakoztak a pincében. Mármint üvegek. Csütörtökön 16 óra 16 perckor kezdtem a vadászatot a határban. A sűrített tejet kiszopogattam a tubusból, mintha az indián harcosok mágikus italát innám. Vagy a gumimacik gumibogyószörpjét. Kicsit hányingerem lett tőle, de nem volt idő a gyengeségre. A cserebogarak egymás után bukkantak elő a vetésből, ahogy ment le a nap. A nyarak alatt alaposan kidolgozott technikát követtem: a tollasütő húrjaival kell a bogarakat eltalálni ahhoz, hogy elkábuljanak annyira, hogy könnyen az üvegbe tudjam tenni őket, de azért ne pusztuljanak el. Az alélt testek hamarosan felélénkültek, egymáson taposva próbáltak kijutni a csúszós üvegből, sikertelenül. A zsákmányt a hátizsákomba rejtettem, messze az előszobában, de álmomban én is a bogarak közé voltam bezárva, éreztem, ahogy másznak rajtam. Kiabálásra riadtam. Eszembe jutott Andi, ahogy a tökéletes ruhájában, a tökéletesen szép arcával és tökéletesen tökéletes életével azt mondta, hogy a Tomika szülei is állandóan veszekedtek mielőtt elváltak, de ne aggódjak, ő megfogadja, hogy akkor is a barátom lesz, örökkön örökké, és végül is Tomika is egész jófej, bár szegény elég fura azóta, és két tárgyból is bukásra áll.

 

Másnap a környezet és matek közti szünetben lopóztam vissza az üres terembe. Ott volt a harmadik padban Andi háromszintes, rózsaszín csillogós tolltartója, amiben katonás rendben álltak a színes ceruzák, tollak, illatos radírok. Óvatosan elővettem a táskámból az üveget, izzadt a tenyerem, minden csúszott, nem bírtam lecsavarni a tetejét. Ahogy erőlködtem, elejtettem, le, egyenesen a földre. Egy pillanatig azt hittem, hogy kiszabadult minden bogár, de csak nagyot koppant a padlón az üveg. A cserebogarakat végül egyenként halásztam ki, gondosan elosztva őket a tolltartó három szintje között. Épphogy végeztem, mielőtt a többiek visszajöttek. Andi leült mellém a padba. Kockás szoknyában volt, a haja lófarokban, piros masnival, rám mosolygott.

 

Bejött Zsuzsi néni is, kinyitotta a naplót, beírta a hiányzókat:

 

– Nyissátok ki a füzeteket!

 

Egyre jobban izzadtam, már késő volt visszacsinálni. Néztem Andit, ahogy fegyelmezetten figyel. Kinyitotta a füzetét, a pónilovasat. Lapozgatott, mintha keresett volna valamit.

 

– Mit tátja a száját Balog, magára ez nem vonatkozik? – szólt rám Zsuzsi néni.

 

Csak ültem és néztem Andi kezét, a lerágott körmeit, egyre jobban dobogott a szívem. Az ujjai a cipzárhoz értek, zúgott a fejem. Nem! Ne nyisd ki! Éreztem, ahogy folyik a víz a hátamon. Némán néztem, ahogy kinyílik a középső rekesz. Mindenhol cserebogarak másztak, a katicás tollon, a virág alakú radíron, a színváltós ceruzán, azután már füzeten és a padon is. Mindenhol lábak és csápok és páncélok és szárnyak. Elhomályosult minden, egy hatalmas sikítás. Az Andié vagy az enyém? Koppanás. A padlón fekve nyitottam ki a szememet, Andi simogatta a hajam, Zsuzsi néni kiabált.

 

– Ki volt az az idióta? Nyugodj meg, Brigi, most már minden rendben.