Csendben haladunk.

Mögöttem jössz,

nem beszélsz magadról.

Az út túloldalán egy kisgyerek épp belekezd egy dalba,

a hangján érződik, hogy nem tudja a végét.

 

Én nem kérdezek,

mert arra gondolok, mi van,

ha már rég nálam vannak a titkaid,

mint a tavalyról a zsebemben maradt gesztenye,

amivel már akkor sem tudtam, mit akarok kezdeni.

 

Aztán leülünk egymással szemben,

és már nem ijedünk meg az olyan dolgoktól,

hogy ha képzeletben meghosszabbítanánk

a szomszéd kerítés tüskéit,

akkor pont keresztülszúrnának minket.

 

Mióta elindultunk, nem szólaltunk meg.

Eddig azt hittük,

semmi jelentősége

annak, hogy hallgatunk

vagy beszélünk.

 

De az egyik fára leszáll

egy eddig felfedezetlen madár,

és tudjuk,

hogy az a szó lesz a neve,

amit legelőször kiejtünk.