Attól félünk, úgyis
eljönnek majd,
akikről megfeledkeztünk,
és számonkérik,
miért nem voltunk ott,
miért nem jöttünk időben,
pedig ők vártak ránk, de mi
nem szólaltunk meg, nem mondtuk el,
hogy ne töltsenek még,
nem kérünk több cukrot a kávéba,
nem szóltunk, hogy fázunk,
vagy hogy megy a vonatunk,
közben egyre nehezebb lett
a kabátunk a sok süteménytől,
amit azért rejtettünk gyorsan a zsebünkbe,
hogy nehogy észrevegyék,
nem ettük meg,
és elfelejtettük időben a szőnyeg alá söpörni,
vagy virágcserepekbe rejteni őket,
és amikor kimentünk az ajtón,
olyan érzés volt,
mintha arany ékszereket
vagy családi ezüstöt
próbáltunk volna kicsempészni,
és most már egész életünkben
cipelni fogjuk őket,
azóta is egyfolytában reménykedünk,
hogy egy óvatlan pillanatban
megszabadulhatunk tőlük,
de ha sikerül is,
mély nyomokat hagynak körülöttünk,
mint az űrsötétből alászálló,
váratlanul becsapódó meteorok.
