A második áprilisi lapszemlében a Látó friss számáról írok. Kissé hiányoznak már a tematikus ajánlók, de témákat érintő kapcsolódási pontok a mostani ajánlóban sem lesznek. Viszont a szemlézett írások szerzőinek van egy közös pontja: mindegyikük a közeljövőben, néhány héten (vagy egy-két hónapon) belül új kötettel jelentkezik. Illetve talán még az ismerős és az ismeretlen kettőssége is megjelenik valamilyen formában mindhárom kiemelt írásban, vagy legalábbis a szövegek hátterében ott lappang ez a dichotómia. A mostani lapajánló főszereplői Tóth Marcsi, Závada Péter és Kiss Tibor Noé.

 

Tóth Marcsi Erdő van idebenn című, az ismertető szerint regény és novelláskötet határán mozgó könyve májusban lát majd napvilágot, a Magvető Kiadó gondozásában. Az áprilisi Látóban A templom most is csak olyan volt című novellája – ugyancsak a publikálás előtt álló regény ismertetője alapján – könyvrészletként is olvasható, de egymagában, önálló szövegként is értelmezhető. A történet elején Kismarát és Ilust látjuk, amint a nagyszombati hagyománynak megfelelően őrzik a Sírt, az is kiderül, hogy Ilus a zsolozsmás könyvben még az Örömvasárnapnál tart. Mielőtt még kiderülne, hogyan is jutottak oda és mi minden történik, pontosabban mennyi emberi élet történetébe nyerhetünk bepillantást a templomban, életképek villannak fel, a pálinkázás pillanatai, az anya és az apa képe, amelyben a kettejük közötti távolság és a különbségek mélyítette szakadék látszódik. A gondolatfolyam onnan indul, hogy Kismara felhúzza a farmerdzsekije ujját, és a csuklójára pillant, észreveszi, hogy színe a szobor fehér színét idézi, vékonysága miatt pedig merőben különböző az anyja kezétől. Az asszociációs lánc nem áll meg, a narrátor tekintete – Kismaráéval együtt – Ilust és a templombelsőt pásztázza, így személyleírás is kerül a gondolatfolyamba, majd azt a templom különös jellemzése – amely úgy mutatja be, mintha nem az Úrnak, hanem a inkább a vadászat istennőjének hódolnának – követi, ezután a templomban lévő anyósnyelvről eszébe jut Monty Cantsin performanszművész előadása is, amelyen az anyjával vett részt, de még a Csebokszári lakótelep (Eger legnagyobb lakótelepe) halvány képe is kirajzolódik.

Ám nem csupán a gondolatok és az emlékek áradása ad témát, hanem Tomi atya és az ő élete, pontosabban életének fordulópontja, amely az egyház felé terelte, arra késztetve őt, hogy ne vadászpilóta, hanem pap legyen. Amikor pedig megérkezik a vak kamaszfiú, Norbi, egy idős asszony kíséretében, az elbeszélés ugyan nem mondja ki explicit módon, de érezhető, hogy kettejükkel együtt súlyos titkok érkeznek a templomba. Az idős asszony „a három szent nap történetét” félig suttogva meséli el a fiúnak, a történet végére pedig a fiú életét meghatározó családi titok is körvonalazódni látszik.

Tóth Marcsi prózája olyan, mintha a narrátor ide-oda cikázó tekintettel követné az őt körülvevő világ egyes részleteit, igyekezve feltárni mindazt, ami már puszta megjelenésében is feszültséget kelt. A novella a háttértörténeteket fürkészi, azt, hogy mi rejtőzik a feszültség mögött, és ha teljes választ nem is talál, bepillantást enged a szereplők életébe, megmutatja a helyszínek egy-egy döntő jelentőségű vonását. Ha nem is mindentudó a narrátor, úgy tűnik, hogy otthonosan mozog a vidéki és a városi közegben is, de talán épp csak annyira, hogy mindkét helyen képes találni valami ismerőset az idegenségben, fogódzót a rejtélyek közepette, amelyek a szereplőket körülveszik.

 

Závada Péter Éngép című, április végén a Jelenkor Kiadó gondozásában megjelenő verseskötetéből is szerepel egy részlet a friss Látóban. Ebben a részletben háromféle szituáció tárul elénk, amelyekből hol egzisztenciális, hol mély, metafizikai, hol pedig társadalmi kérdések felé gravitálnak a versszakok (vagy versszakaszok). Ahogy a korábban már más irodalmi lapokban, oldalakon megjelent részletekből kiolvasható, az Éngép nem egy lírai én, inkább több lírai énnek nevezhetnénk, ám ezzel az a probléma, hogy olykor a szubjektum-volt ismertetőjegyei sem mutatkoznak meg. Az Éngép meghatároz(hat)atlan identitása azonban kimondottan alkalmas arra, hogy téma- és stíluskavalkád alakulhasson ki a versekben. Azt hiszem, ilyesmire számíthatunk. A mostani, áprilisi Látóban közölt részlet mindhárom szakasza (vagy ha úgy tetszik, versszaka) esszészerű, filozofikus és tudományos tartalmú és hangvételű. Az első szövegrészletben a egy különös, megragadhatatlan sóvárgás rajzolódik ki, amely a következőképpen jelenik meg szövegszerűen: „[…] én akkor már régóta nem akartam mást, / csak súrlódni dologtalan kezek között, pulzusomba zárva.” Az itt szóhoz jutó „lírai én” szavakat keres erre a sóvárgásra, ám hallgat az útmutatásra, és belátja, hogy hiábavalónak mutatkozik a szavak keresése, a sóvárgás kifejezésére irányuló vágy:

„A beszéd is köpködés, hagyjam abba. Felnyalom, amit az előbb

kimondtam.”

 

A második szakaszban izgalmas, a klímaválság problémáira tett utalásként értelmezhető feladat bontakozik ki, amelyben a lehetetlen ironikus megközelítése is felfedezhető „egy oszlásnak indult kék bálna darabjaiból” kellene „összevarrni egy nagy, életerős fehércápát”. A diskurzus és a világformálás közötti összefüggéseket fürkészik ezek a sorok. A problémák diskurzus általi fenntartása kérdésként adódik, ezzel együtt pedig az is, hogy nem „illuzórikus” világot építünk-e a diskurzusokon keresztül. Arról is szó esik, hogy miképp hat a zabolázhatatlan termelés az aktivizmusra:

„[…] Mint ahogy az augusztusi forróság is mindent homo-

genizál, a nyughatatlan termelés magába simítja az aktivizmus

makacsabb tincseit.”

Úgy tűnik, hogy a cápa összevarrása még a legkönnyebben kivitelezhető művelet a megállíthatatlannak mutatkozó folyamatok közepette.

 

A harmadik részben a testészlelés kérdése merül fel:

„ Mintha

közvetíthetnél egy mérkőzésről úgy, hogy közben játszol is benne.”

Ez akár a mindennapokból is ismerős lehet, s a fenomenológia irányzata számára is érdekes probléma, hogy vajon egy-egy sportközvetítés alatt miért érezhetjük úgy, hogy magunk is játszunk, sőt nemritkán még mozgás is társul ehhez az érzéshez. A szakasz végül anatómiai irányt vesz, s még az Élettani Intézetben tanultak is szóba jönnek, ahogy az „occupational health” kifejezés jelentése is – némi fejtörést okozva.

Závada Péter filozófiai mélységektől és az önreflexiótól, a verssorokban való folytonos gondolkodástól nem visszariadó költészete élesen megmutatkozik ezekben a versekben, amelyekben az Éngép már valamelyest túllép az önmeghatározás nehézségein, és a külvilág komplexitása felé veszi az irányt.

 

Kiss Tibor Noé Olvadás címmel írt regényt – és a Látóba egy részlet ugyanezen a címen jelent meg –, amely május végén kerül a könyvesboltok polcaira. A Látóban olvasható regényrészlet jelentős részében az elbeszélői én rémálmait láthatjuk, amelyek közül vissza-visszatér az, amelyikben az apját látja a gyerekkorából ismerős tanyasi udvaron, tyúkok között, locsolócsővel, gumicsizmában, az üvegház előtt állni. Az egyes szám első személyű elbeszélő számon kérni próbálja az apját, de a szavak nem áradnak úgy, mint a felgyülemlett érzések, az apa pedig rémalakként jelenik meg, s csak nevet, ahogyan gyermeként hangtalanul tátogni látja:

„Apám néma és arctalan, de tudom, hogy kinevet. Én is néma vagyok. Hallom a mondatokat a saját fejemben, de nem tudok megszólalni, valami visszatart. El akarom mondani apámnak,

hogy mit tett az anyámmal. Kiabálni akarok vele, üvölteni, de csak tátogok, mint egy hal. Apám kinevet, a kezében füstölgő fazék, a fazékban a kakas elszenesedett csonkjai. A lába körül tekereg a locsolócső, csigák fényes nyálkacsíkjai a betonon. Az üvegház oldalának támasztott lombgereblye. Piros zománcfazék. Bánatos idő. Agyagitató. Apám arca elsatírozott folt, szálkás, szénfekete teste mintha a földben állna.”

 

Akárhogy is próbálna menekülni, az apa földbe gyökerezettsége ezt meggátolja, odavonzza a figyelmét és a tekintetét, nem ereszti őt a „szálkás, szénfekete” alak. Hiába sorakozik fel néhány hétköznapi életkép a futóversenyről, a mandulafa virágzásában rejlő szépségről, vagy éppen a tetőléceken és a teraszkorláton látható harmatcseppekről, semmi sem képes kitörölni a rémisztő álomképeket, az apa alakjával a félelem is megjelent az elbeszélői énben. Az apja és az ő gúnyos nevetése hordozza a félelmeit. Feleleveníteni igyekszik a tanyához fűződő gyerekkori élményeit, de újabb rémálomképek törnek rá: ezúttal egy alaszkai nőről, akit medvetámadás ért, és csak sokára találnak rá. Az elbeszélői ént lázálmok gyötrik, s csak az ad neki némi megkönnyebbülést, hogy nemsokára viszontláthatja Attilát. Ám még ez a gondolat sem képes elűzni a rémálmokat, az apa alakja újra és újra betolakszik a gondolatok közé, kiszoríthatatlan és kitörölhetetlen, kimerevített képként áll az udvaron, legfeljebb a nevetés mozgása látszik rajta, de az is inkább csak sejthető. A lázálomban valószerűtlen, kontúrtalan, de rémisztő testet öltött és a gyermekéből gúnyt űző nevetés hangján szóló félelem az apa. A lázálom belefolyik a valóságba, megszakít és felülír minden olyan gondolatmenetet, amely nem az álomban látott képekhez kötődik.

Kiss Tibor Noé rövid, alig három oldalnyi regényrészlete óriási feszültséget és sok-sok képet sűrít magába. Az is izgalmas kérdés, hogy vajon az lázálmokban felbukkanó karakterek milyen szerepet kapnak a regényben, akárcsak az, hogy mi a múlt, a tanya, az apa és a félelem jelentősége a regény egészében.