Ahogy a szakma évekkel ezelőtt türelmetlenül várta Bakos Gyöngyi első kötetének megjelenését (Nyolcszáz utca gyalog, 2020, Magvető Kiadó), most ugyanolyan vagy még nagyobb türelmetlenséggel várjuk a másodikat. Garaczi László így jellemezte Bakos Gyöngyi prózáját (litera.hu, 2018. július 22.): „Nem mondanám, hogy szabályos, klasszikus novellák, viszont hibátlanok. Eszköztelenek, fegyelmezettek, pontosak, karakteresek. Semmi locsogás, szépelgés, affektálás, művészkedés.” Bakos Gyöngyivel Nagy Gerzson beszélget.
Bakos Gyöngyi (Fotó: Ruzsovics Dorina)
Nagy Gerzson: A napokban jelenik meg a második köteted, Nixon nem tud lépcsőzni címmel, ismét a Magvető Kiadónál. A novelláskötet tizenhét novellát tartalmaz, ebből nyolcnak egyes szám első személyű, kettőnek egyes szám második személyű, hétnek pedig egyes szám harmadik személyű a narrációja. Nyolc esetben nő, nyolc esetben férfi az elbeszélő, és egy novellánál nem derül ki az elbeszélő neme, bár én nőre tippelek. Miért tizenhét és miért váltogattad ennyire a narrációt?
Bakos Gyöngyi: Nem mértem ki patikamérlegen, hogy mennyi női és mennyi férfi, vagy mennyi egyes szám első személyű narráció legyen a kötetben, ez organikusan alakult így, de utólag engem is meglepett, hogy mennyire egyensúlyba kerültek minden szempontból az elbeszélői nézőpontok. Érdekeltek a különböző fókuszok, különböző élethelyzetek, különböző dinamikák. Az első könyvemnél egy koherens elbeszélői hang fogja össze a széttartó történetszálakat, ott maximálisan a narráción volt a fókusz, hogy hiteles legyen a belső monológ, felismerhető legyen az a nyelv. Körülbelül öt évig dolgoztam azon a köteten, most úgy éreztem, eljött az ideje, hogy kipróbáljam, tudok-e mást csinálni, tudok-e máshogy írni. A más alatt itt gondolok akár más nemre, más korosztályra, más társadalmi helyzetre, más problémákra, de nagyon érdekelt az egyes szám harmadik személyű elbeszélés is, kilépni a számomra biztonságos énelbeszélői szerepből. A tizenhét ideális mennyiségnek tűnt, először csak azt tűztem ki célnak, hogy tizenötnél több legyen, de húsznál kevesebb, végül megállt tizenhétnél.
NG: Mikor jöttél rá, hogy most egy novelláskötetet akarsz írni és nem regényt?
BGy: A novella és a novelláskötet mint műfaj kedvez a narráció váltogatásának, úgy is mondhatnám egyszerűbben, hogy itt sok mindent ki lehet próbálni, például, amiket az első kérdés kapcsán felsorolok. Az első könyv megjelenése után volt több regényötletem, tervem, vázlatom, de az elbeszélő hangját egyiknél sem találtam meg. Történetmagok, konfliktusok, karakterek felderengtek, de az, hogy milyen legyen a nyelv, nem volt egyértelmű. Írtam pár novellát, ami — ezen magam is meglepődtem — megkérdőjelezhetetlenül novellának tűnt, és ezek semmilyen módon nem függtek össze, mármint nem lehetett volna belőle például novellafüzért csinálni, így számomra is világossá vált, hogy ez bizony novelláskötet lesz. A novellák és leginkább egy novelláskötet írása aztán már cél lett, egy teljes értékű projekt, nem csak “pihenés” két regényötletelés között. Ez újdonságként hatott, mert nem is gondoltam, hogy valaha novellákat fogok írni, egyáltalán, hogy képes vagyok rá.
NG: Már a negyedik vagy ötödik novellánál feltűnt, hogy a szöveg ismert filmekhez vagy irodalmi személyekhez kapcsolódik. Az Összefüggő ligetek Antonioni: Nagyítás című filmjét, A lány, akivel színházba megyek, nem szokott színházba járni Camus: L’étranger című könyvét idézi meg. Miért fontos neked ez a referencialitás?
BGy: Nem tudom, miért fontos, fontos-e egyáltalán, de mondjuk azt, hogy valamiért mindig így alakul. Azt hiszem, jelenleg nehezen tudok inspirálódni a való életből, nem ihlet meg a buszon vagy a piacon elkapott beszélgetés. Nekem mostanában nem az utcán hever a téma. Bár biztosan ez sem igaz, nyilván beépül a szövegbe sok minden, amit látok, hallok magam körül, de valahogy nem primer módon. Ezzel szemben a műalkotások nagyon termékenyen tovább élnek bennem. A Nagyításnál külön érdekelt, hogy Antonioni filmje Cortázar novellájából készült, és hogyan lehet mind a kettőt megidézni egy szövegben. A megidézni talán nem is jó szó erre, de valahogy párbeszédbe lépni ezekkel a művekkel.
NG: Ha jól olvastam a szövegeket, arra jöttem rá, hogy a novellákat összetartó erő egy ma nagyon aktuális téma, amit úgy tudnék összefoglalni, hogy a társas érintkezés kudarca. Ezek a karakterek szánni valóan ügyetlenek a hétköznapi élet dolgaiban, félnek kilépni a lakásukból, elszigeteltek, tehetetlenek, és képtelenek a változásra. Ezt a folyton meghiúsuló kitörési, szökési kísérletek is bizonyítják. Nincs megváltás, a létezés súlya hatalmas. Ezek az emberek itt élnek közöttünk. Miért rájuk fókuszálsz?
Nagy Gerzson
BGy: Először nem volt számomra sem egyértelmű, hogy rájuk fókuszálok, de miután az első pár novella megszületett, ezek a figurák, élethelyzetek, tudatállapotok inspirálták a többi szöveg megírását, úgymond beszélgetni kezdtek egymással. Elsőre talán úgy tűnhet, hogy nagyon hasonló problémákkal küzdenek, én azonban inkább a különbözőségeiket látom, mintha egymás ügyetlenségeit, bénázásait, szorongásait kiegészítenék, egymásra reflektálnának ezek a hősök. Mind másképp magányos. De tény, hogy gyakran tehetetlenek, nem tudnak változni, ugyanazokat a köröket futják, leginkább fejben, ezek a létállapotok vagy tulajdonságok irodalmilag rendkívül jól ábrázolhatók, mert egy belső monológ, de egy külső narrátor is, aki a főszereplő fejébe lát, nagyon alkalmas ennek a megjelenítésére, ábrázolására.
NG: Nixon ugye egy kutya. Több szövegben is feltűnnek a kutyák, de valahogy nem olyan megnyugtató a jelenlétük, ahogy általában a kutyák jelenlétét elképzeljük. Ennek mi az oka?
BGy: A kutya nagyon érzékeny kérdés, pont amiatt, amit te is mondasz, hogy általában pozitív érzéseket kapcsolunk hozzájuk, emiatt kicsit félve válaszolok. Talán közhely, de a kutyatartás elterjedése, és annak a hangsúlyozása, hogy a kutya az ember legjobb barátja, mégis csak az elmagányosodó társadalom egyik tünete is lehet, de nem biztos, hogy bele akarok menni ennek a részletezésébe, mert messzire vezet. A kutyán keresztül a szövegekben talán rá tudok erősíteni arra, hogy ember az emberrel nehezebben jönni ki, mint ember az állattal, de semmiképp nem akartam didaktikus lenni, ezért a könyvben szereplő kutyák inkább csak lebegnek ezek körül a figurák körül, háttérben maradnak. Viszont a kutyával való foglalkozás sokszor tud kapcsolódási pont is lenni, például közös sétáltatás, ami módot adhat az introvertált embereknek, hogy más emberekkel, kutyásokkal kapcsolódjanak. Az urbánus életmód egyik alapkelléke a kutya, és ezzel igazából semmi gond nincs, ezt leírólag mondom. Ma már teljesen alap, hogy párválasztásnál fontos szempont, hogy a kutyám szereti-e az új páromat és fordítva. Ezek vicces vagy épp szomorú szituációkat is eredményezhetnek, de mégis teljesen rendben van ez így. Néhány ilyen mozzanatot termékenynek találtam íróilag, ezek kerültek bele a könyvbe.
NG: Az előző kötetedről nagyon sok recenzió készült. Baranyák Csaba például az ÉS-ben írt kritikát, és kiemelt néhány témát, amelyeket ebben az új kötetben is felfedezhetünk: önértékelési zavarok, szubmisszív beállítottság, párkapcsolatok, ahol a testiség dominál. Ilyen szempontból folytatása ez az új kötet a réginek?
BGy: Ez talán befogadói oldalról lehet pontosabban megmondani. Én magam teljesen más anyagként tekintek erre, de vannak témák, konfliktusok, karakterek, amik vissza-visszatérnek, ezek nyilván érdekelnek, a személyiségemből fakadnak.
NG: És nyelvi szempontból folytatása az új kötet a réginek? Mit változtattál a nyelven, és mit akartál elérni ezzel a változással?
BGy: Nyelvi szempontból is próbáltam kísérletezgetni, és elhagyni az első könyvben csúcsra járatott megoldásokat. Egyfelől azt gondoltam, ezeknek a novelláknak nem állna jól az a fajta nyelv, ezeket a történeteket más perspektívából kell elmesélni, és ha más perspektívából kell elmesélni, más nyelvet kell hozzá keresni. Nem akartam, hogy ebben a kötetben a nyelv teljesen egységes és ezáltal túlzottan hangsúlyos legyen, de ez nem jelenti azt, hogy ne lett volna fontos.
NG: A kötet tartalmaz egy három elemből álló füzért, ezek a Nixonos novellák, amelyek a témán és nyelven túl szintén kapocsként működnek. Vannak-e még sarokkövek, olyan novellák, amiket fontosnak tartasz, amelyek nélkül hiányos volna a kötet?
BGy: Úgy érzem, hogy bármelyik novella nélkül hiányos lenne ez a kötet. Vannak számomra fajsúlyosabb novellák, amiket alapszövegnek tartok, de nem szívesen árulom el, kíváncsi vagyok, hogy az olvasók melyikről gondolják ezt. Nem akarok senkit befolyásolni.
NG: Élvezted ennek a könyvnek az írását? Az előző kötet fogadtatása volt-e bármilyen hatással az alkotói folyamatra?
BGy: A visszajelzések hatottak rám, ezért mindenképpen hatottak az alkotói folyamatra is, de nehéz pontosan megfogalmazni, hogyan. Az első kötetet sokan autofikciónak tekintették, ami nem volt a szándékom, még akkor sem, ha természetesen merítettem a saját életemből, de igyekeztem elhatárolódni attól a megközelítéstől, hogy autofikcióként olvassák. Néha fárasztónak éreztem a magyarázkodást, ezért a második könyvben tudatosan többféle narrációt, és például férfi szemszöget is kipróbáltam. Nagyon élveztem a könyv megírását, felszabadító volt számomra, hogy a novellákban lehet kísérletezni, és hogy műfajilag, formailag is új terepet járhatok be.
NG: Mikor várhatjuk a következőt, és mi lesz az? Merre visz a prózautad?
BGy: A mikorra nem tudok pontos választ adni, boldog lennék, ha négy év múlva megjelenne a harmadik könyvem, de természetesen a legfontosabb, hogy jó legyen. Meglátjuk, mennyire adja magát nehezen az anyag, de rajtam nem fog múlni, csak erre szeretnék fókuszálni. Műfaját tekintve azt gondolom, hogy regény lesz, magamat ismerve nem az az asztalbeszakítós fajta, de remélem, az eddigieknél hosszabb. Kipróbáltam magam a kisprózában, kíváncsi vagyok, megy-e a közepes táv, mondjuk egy háromszázoldalas regény, most ezt igazi kihívásnak érzem.
Bakos Gyöngyi 1985-ben született, jelenleg Budapesten él. 2018-ban Móricz Zsigmond Irodalmi Alkotói Ösztöndíjat nyert. A Nixon nem tud lépcsőzni című novelláskötete az őszi Margó Fesztiválra jelenik meg.