A húsvéti lapajánló fókuszában az áprilisi Székelyföld áll. Eleinte arra gondoltam, hogy rendkívüli, lapszámoktól független, húsvéti versajánló lesz. Viszont túl sok a lapszám és túl kevés a hétfő. Így most csak három, húsvéthoz kötődő, számomra fontos verset ajánlok, mielőtt még rátérnék a Székelyföld friss számára.

Az első Dsida Jenő egyik legismertebb verse, a Nagycsütörtök, amelyben a sötétség, a magány és a félelem felvillanó képei ellenére sem pusztán a létezés sötétsége tárul elénk, nem a meddő várakozás verse ez, hanem a sejtő csodavárásé.

A másik nagy húsvéti vers számomra Szabó T. Anna Fény című, élettel, reményekkel és tavasszal, az újjászületés csodájával teli lírája, amely a télből emlékezik vissza 2000 húsvétjára. A valóságba ágyazott csodát látjuk itt, minden az életet hirdeti:

„Tovább dúdoltam, hogy tavaszi szél…-,
odébbléptem, húsvét van, a halott
feltámadott, az élet és az étel
egyformán szent, és ma semmi se csúnyább
a többinél –
szép a dióbél, szép a gomba,
szép a világító halomba
rakott narancs, a tavalyi alma,
a poros krumpli, püspöklila hagyma,
s a félbevágott káposzta cikája,
ahogy – lombos fa – ágait kitárja.
Átszellemülten ragyogtak a mézek
a polcokon, a paprikafüzérek
villogtak, és én a zsongó tömegben
„…vizet áraszt…”, dúdolva lépegettem.”

 

A harmadik pedig Pilinszky János Harmadnapon című verse, amelynek első versszakában a feltámadás üzenete bejárja az egész világot, áthatja a természetet:

„És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek
És szél támad. És fölzeng a világ.”

 

A húsvéti ünnep témájától nem távolodunk el túlzottan, ha az áprilisi Székelyföldet fellapozzuk, Darvasi László Nem akart semmit, mert olyan vidám című verse Krisztus alakját rajzolja elénk, megalkotja a szerénység körvonalait, egy olyan képet mutatnak a verssorok, amelyen összeér a születés és a halál, implicit módon pedig a feltámadás is benne rejlik:

„[…] jászol, talán. Esetleg. Elég se lett volna lenne az

üres szó tojáshéja, hogy itt voltak, de el se mentek,

egerek rágta szalma zizzen, jó.

A keresztgerendán köldökzsinór lóg, szellő.”

 

A verssorok meg-megtörnek, mintha szavakat keresnének a kereszthalálra, a csodára, valamint arra az akarat és emberi sóvárgás nélküli időzésre, amelyet Krisztus földi élete jelent. A zárókép pedig Isten és Krisztus egymáshoz fűződő viszonyát tematizálja, mintegy kölcsönös teremtésként, együttes tervezés formájában, a fény és a sötétség dichotómiájában:

„Istent se akarta, aki mégis vele

volt, ha van, ha nincs, egy olyan, milyen,

tevékeny, szorgos, gondoskodó, büntető

lényt. Amikor dehogyis akarva találják ki

egymást, mint a fényt a sötét,

és sötét

a fényt.”

 

Gombás Katalin rövidprózái is olvashatók. Az Őr/angyal című írás számomra igazán izgalmas volt, humorral vegyített realizmusa mellé néhány mágikus elem is társul. Az elbeszélő Angelo, múzeumi teremőr, akit először reggeli rutinja közepette látunk, épp rója a köröket a teremben, melyet felügyel, közben pedig bosszankodik, amiért huszonhat lépés tud csak tenni. Aztán várja a problémás látogatókat, készenlétben tartva a sípját. Feszült, megfelelési kényszertől és a turisták szeszélyei miatti aggodalomtól átitatott légkörben dolgoznak. A látogatók pedig különféle szertelenségekkel, szabályszegésekkel késztetik Angelót arra, hogy szájához emelje a sípját, így figyelmeztetve a múzeum vendégeit arra, hogy áthágták a szabályokat. Árgus szemekkel figyelni, ki vesz elő ennivalót, kit kell figyelmeztetni. Angelo napi statisztikát vezet a szabályszegőkről és az áthágások típusáról. Ez is egyfajta védekezés a túlzott monotonitásban való elmerülés ellen. Úgy tűnik, Angelo csakis Nadiára, a szomszéd terem dolgozójára számít, az ő köszönése és mosolya valamiféle különleges erőt ad a reggeli rutin elvégzését követően kezdődő munkanaphoz:

„Amikor végzek, Nadia köszön át a szomszéd teremből. – Nyugodt reggelünk van, ugye, Angelo? – Mosolyából látom, hogy ő is befejezte a napindítóját. Kinézett mind a hat ablakon, egyenként 20 másodpercig, majd sarkig tárta a jobb szélsőt az északi oldalon. Így a levegő egyenesen a Szűz Máriára zúdul. Ha kicsit is élethűbb lenne, lebegne a köpenye. Mintha a szél fújta volna be őket: megérkeznek az elsők.”

Nadia teszi lehetővé számára, hogy szünetet tarthasson, elmehessen dohányozni. A cigarettaszünet közben az ideges kollégái között találja magát Angelo, az ajándékboltos nő épp arról panaszkodik, hogy egy apró figyelmeztetés miatt máris gyerekgyűlölőnek kiáltotta ki a turisták egy kis csoportja, s ennek az ítéletnek már az interneten is nyoma van. Amikor Angelo visszatér, Nadia épp „hangtalanul társalog Szűz Máriával”, Angelo pedig az ablakon kinézve igyekszik kizárni a gondolataiból az elkeseredett ajándékboltos nő zokogását. Ekkor még nem is sejti, hogy argentin tangó zenéjére épülő flashmob-esemény következik a kiállítóteremben. A síp nem pihenhet. Végül a nap rossz híre következik: Nadia másnaptól az ajándékboltban dolgozik, elkerül Angelo mellől, de még az utolsó nap végén süteménnyel kínálja. Angelo reflexei bekapcsolnak, amikor meglátja sütemények dobozát a kiállítóteremben, sípja egyre forrósodik, mígnem elhajítja, s különleges helyen landol, majd a közös süteményevés során megtörténik a csoda, legalábbis annak érzése járja át Angelót, mintegy jelként: „Az almás sütemény szétomlik a szánkban. Egyetlen morzsa sem hullik a padlóra. Suhogást hallok. […]”

 

Karácsony Orsolya Kafka után szabadon című verse egy átváltozást tematizál, ám ez a másik ember átváltozásaként jelenik meg, nem is olyan rémálomra ébredésszerű, mint Kafkánál. Hanem épp álmokat, vágyakat foglal magában. A lírai én őrangyalra vágyik, abban bízik, hogy a szeretett másik őrködik felette. Elképzeli a jelenlétét a szobában, azt, hogy a körös-körül repked, kitinpáncélos élőlényként, őt keresve, de meg nem találva:

„mikor nekirepülsz a tükörnek,

a plafonnak, a szekrénynek,

belepottyansz a vizembe,

csak engem,

engem nem találsz meg,

pedig miattam

vagy itt […]”

A verset záró két sor pedig feladatot állít az átváltozott elé:

„Tanulni kéne még

ezt az angyal-mesterséget.”

Persze az sem kizárt, hogy a lírai énnek kellene gyakorolnia, jobban sajátjává tennie a hitet, hogy a másik, más alakban, álcázva magát, de őrangyalként valóban ott van körülötte és óvja, figyeli őt.