Holdas Bálint

A wannabe

Az alábbi írást Péterfy Gergely írói iskolája ajánlja az Új hang rovatba.

Te csak wannabe zsidó vagy, nem igazi, legyintett. Sem a kerületünk történelemtől és kutyapisitől nehéz szaga, sem a citált családi legendárium nem hatotta meg. Ha akkora zsidó vagy, folytatta tejbegrízfőzés közben, miért nem olvastad el még az Ószövetséget sem? Pedig mondtam neked, hogy tele van vérrel és szexszel. Inkább olvasd el, a legjobb ellenszer vallás ellen. Nem is hiszel Istenben. Légy szíves, add ide a fahéjat, nem érem el! Meg egyáltalán, felnőttként akarnád magad körülmetéltetni? Tudod, hogy az mennyire fáj? A negyediken, a sarokban lakik az a török család, akikről meséltem. Pársz fütyülőjét múlt héten vágták le. Nem köszönte meg, maradjunk annyiban. Jó, ők nem zsidók, de az eljárás hasonló. Egy lavórban áztatja magát négy napja. Tessék, tejszínt is teszek bele, ahogy szereted. Megsimogatta a fejemet, s visszafordult főzni.

A feleségem rátapintott valamire, amiről fogalma sem volt: engem a körülmetéléssel sokáig homályban tartottak. Évekig éltem abban a hitben, hogy ez egyfajta világos ismertetőjel. Akinek nincs, az az. A puhakommunista pesti belből az ébredő evangélikus Alföldre cipelt gyerekként a szüleimnek nem akaródzott hitbéli kérdésekről diskurálni. Annyit azért valahogy kifüleltem, hogy zsidó körökben még él ez a kérdés az előbőr ügyében.

A fiúk az utcából összeverődtek, és a szüleink akciófilmekkel vagy családi home-videókkal teli VHS-kazettáira titokban felvett pornófilmeket néztünk, s rejtegettük egymás elől a merevedésünket. Hú, ezt láttad?, kérdeztük. Ez nem fáj?, vihogtunk. Jaj ez nekem is menne!, menőztünk egymásnak. Aztán egy elérkezettnek vélt időben, művelt pestiként felvilágosítottam a többieket arról, hogy a szemmel jól látható bőrhiány okán a legtöbb férfi színész zsidó. Ilyen egyszerűen. Hűha! Nem csoda, hogy utálják őket, mondta egyikük, hiszen féltékenyek rájuk, amiért ennyit dugnak. De vajon közöttünk bújt-e meg leendő filmsztár? Rövid matatás után szomorúan kellett belátnunk, hogy közöttünk nincsenek Rocco Siffredik. Minden fasz vágatlan. Ez egy időre a filmektől is, a vallástól is elvette a kedvünket.

Ez az egész nekem nem is a zsidókról szól. Az csak egy lehetőség lett volna. Az anyai felmenőimet hibáztatom. Az egész családi hitehagyás azzal kezdődött, hogy a dédikém túlságosan önjáró volt, és igen keveset egyeztetett a rokonaival egyházi kérdésekről. Ő maga mindig azt állította, hogy vallástalan, pedig kislányként apácák közt nevelkedett. Nem emlékszem, hány kilométert gyalogolt egyirányba a tanyájukról az iskoláig, de az biztos, hogy kettővel többet sétált vissza, mert abba a plusz két kilométerbe telt a kitérő a temető felé, ahol nyáron a szederfáról lopták a gyümölcsöt, télen meg a sírok közt hógolyóztak a barátnőivel. A két gyalogút közt eltelt a nap a nővérekkel, akik írni, olvasni, számolni megtanították, de a sok körmös meg kukoricán térdepeltetés elvette a kedvét a kereszténységtől. Bezzeg cirka harminc évvel később, amikor a nyarat a lányánál töltötte Pesten, hogy az unokájára vigyázzon az iskolai szünet alatt, egy kellemesen meleg júniusi napon felnyalábolta az unokát, elsietett vele a Rózsák terére, tényleg csak a Jóisten tudja, miért éppen oda, s megkereszteltette a kislányt.

Nem állítható, hogy a pap leragadt volna a részleteknél. Se a szülőket, se más résztvevőt nem hiányolt. A pénzt elfogadta. A szenteltvizet kifröcskölte. Menjen mindenki békével. De ha lehet, akkor az oldalsó ajtón, mert a főbejárat előtt ÁVH-sok cigarettáznak ebédig, bár ez is mindegy, mert a keresztleveleket úgyis le kell másolnia nekik péntekenként. Ez utóbbiról nem tájékoztatta dédikémet, aki keresztbefont karokkal, merev arccal, harcra készen várta vacsorára a lányát és vejét. Kimerte a húslevest, átadta a keresztlevelet, majd tányértörés, basszamegakurvaanyjátozás és ajtócsapkodás közepette visszaindult Bölcskére. Tudta, hogy ez lesz, mert a büdös, barna bőröndjét már előre összecsomagolta. A veszekedést főként az okozta, hogy a papa berepülő vadászpilótaként, a néphadsereg főtisztjeként, párttagként némiképp jogosan nehezményezte, hogy pályája gellert kaphat, amennyiben kitudódik, hogy a saját lánya keresztény egyháztaggá lett a vakáció alatt. De visszacsinálni se merték, ha egyáltalán vissza lehet csinálni az ilyesmit, mert nem akartak személyesen tiltakozni az atyánál, nehogy elvtársakba szaladjanak a téren.

A hülye anyám még a templomot is elbaszta, mondta amúgy mindig finoman beszélő mamám, amikor a kedvemért visszagondolt arra a napra. Ugyanis dédike tévedésből rossz épületbe vitte be anyámat. Mivel saját apácás emlékei megfakultak, cselekedni pedig gyorsan kellett, nem foglalkozott részletekkel, hiába szúrta ki a szemét a templombelsőt borító ikonosztáz. Így lett hát az anyám véletlenül görögkatolikus.

Egy ideig úgy tűnt, hogy a vallás kérdése lekerült a napirendről. Eltelt újabb két évtized, dédike és mama már csak muszájból álltak szóba egymással, de anyámat, a kisunokát, s annak gyerekeit, vagyis minket a húgommal továbbra is szerettek mind. Kétszer amúgy sem lép senki ugyanabba a folyóba, úgyhogy anyám biztonságban tudva gyermekeit, a mustársárga Skodával leerőszakolta a családot a tolnai faluba, ott aludt egyet, megcsókolt, s nyár végéig gond nélkül élhetett, mert minket dédi gondjaira bízott. Aki buzgón belegázolt ugyanabba a mederbe másodjára is. Ezúttal legalább a templomot eltalálta. Így lettem én római katolikus. Amikor anyám augusztus végén értünk jött, a húsleves mellé a keresztleveleket is megkapta. Az eljövendő nyarakat Pesten töltöttük.

Jó, de végül is miért?, kérdeztem mamát gimnazista koromban. Mi vezérelte dédit a gerillakeresztelésekre? A maga módján jót akart, mondta már szelíden. Nálatok azért tette, mert a rendszerváltás után úgy tűnt, az egyházi iskolákban lehet majd színvonalas oktatást kapni, de keresztség nélkül nem mindenkit vettek fel. Az anyádat azért vitte a görögökhöz, hogy megtörje a vonalat.

Milyen vonalat?

Hagyjuk ezt. Az sem biztos, hogy igaz.

Az apai vonalon nagyobb volt az összhang. Evangélikus szlovákok Tótkomlósról és Kígyósról, akik sem a hitet, sem a nyelvet nem adták tovább. Ha már egyszer kikecmeregtek a kulákságból, miért ártottak volna maguknak vallási makacskodással? Maradjunk annyiban, hogy magamra maradtam a Bárhogy döntesz, mi támogatunk, és a Nem akartunk gyerekként egyik irányba sem terelni féle kitérésekkel. Így mást sem tettem, csak kitértem. Amikor a legjobb barátom az utcából evangélikusnak hitte magát, a kiskátét kezdtem olvasni. Aztán inkább fene tudja hanyadnapi pünkösdista lett. Egyetemistaként a vonaton megismertem egy fiatal baptista lelkészt, aki minden este hívott telefonon. Izgatott ez a spirituálisnak vélt megszólítás, de a baptista ismereteket végül nem adta át, mert idő előtt katolizált, hogy együtt élhessen az új pasijával egy szerzetesrendben. Az unitáriusok feltehetően a rossz időzítés miatt nem fogadtak szívesen. Láttam fantáziát a szentháromságtól megtisztított egyazistenes megközelítésben, ezért az egyház örök nyitottságát tesztelendő, éjjel tizenegykor csöngettem a Nagy Ignác utcai főtemplom paplakjának ajtaján némi bebocsátásért. Nem is tudom már, mit vártam. A püspök úr inkább elhajtott a fenébe, és visszament tévézni.

Egy időre félretettem a kérdést. Aztán felvettek a katolikus egyetemre, de a karra kérték a keresztlevelet. El kellett vándorolni a papírért Bölcskére. Amikor beléptem a hivatal előszobájába, három gondterhelt ember fogadott. Egy belső szobából hangok szűrődtek ki, s bár jelentéssé nem álltak össze, bútól gyötörtnek tűntek a foszlányok. Kezitcsókolom, ez meg ez vagyok, én telefonáltam. A keresztlevél ügyében. Ja igen, máris fiatalember, csak a tisztelendő úr most elfoglalt, de Pista bácsi is ki tudja írni, itt a könyv, tessék leülni, vizet vagy kávét? Semmit, köszönöm. Aztán hosszú-hosszú csend. Pista bácsi, bármi is ruházta fel e joggyakorlásra, lapozgat a könyvben, dédim nevét kereste, meg az enyémet, évszám alapján. Csak körülbelül tudom. Nem baj, előbb-utóbb meglesz az. Csend. A két néni hallgatózik a belső szoba felé, kezüket tördelik. No, meglett az a bejegyzés, abból kiírják az igazolást, pár perc az egész. Mit mondott, mire is kell? Az egyetemre, jogi karon kérik. Ó! Akkor talán tud nekünk segíteni! Én? Na de miben? Hát éppen ma kaptuk a hírt, hogy a tisztelendő urat nyugdíjazza az érsek. Jó, igaz, hogy már évekkel ezelőtt betöltötte a kort, de eddig engedték neki, hogy szolgáljon. Ő is maradni akar, mi sem engedjük szívesen. Talán a fiatalembert az isten küldte, hogy írjon nekünk egy kérvényt a pápához. II. János Pál jó ember, meg fogja érteni a helyzetet, csak hát nincs, aki írjon neki. De maga jogász is, katolikus is, fogalmazna-e az ügyben Rómába?

Hogy is mondjam: elkullogtam. Aztán inkább az egyetemről is.

A bölcsészkaron ellenben egész sokáig megmaradtam. Olyan évek voltak azok, amelyekben reneszánszát élte a művészetekben a zsidó identitás. Jó filmeket láttunk, jó könyveket olvastunk. Jó beszélgetésekben vettünk részt. Nekem meg amúgy is volt ez az évtizedes sodródásom, ideje volt valahol kikötni. Egy neológ gyülekezet hirdetett ingyen héber nyelvórákat vallástörténettel, csomagban. De igazolást is kértek arról, hogy a jelentkezőnek van valamiféle vérben is testet öltő kapcsolata a közösséggel.

Na, mama, most akkor ne köntörfalazz! Évek óta megy a sejtetés meg a himihumi, hogy dédi miért vitte anyámat a görögökhöz. Megtörni a vonalat, satöbbi. Most mégis mit mondjak a rabbinak? Akkor zsidók vagyunk, vagy sem?

Nem tudom, drágám. Voltak évek, amikor azt hittem, igen. A dédi egy pesti gyógyszerész családnál volt cselédlány a háború alatt. Váratlanul a kezébe nyomták a bére többszörösét, visszazavarták Bölcskére, nem sokra rá megszült engem a szülei tanyáján. Nagypapa szerint, aki a te ükapád, szeplőtelen fogantatás volt. Én vagyok maga a csoda. Bár úgy emlékszem, onnantól egyetlen férfit sem engedett anyám közelébe. A pesti családi szál megszakadt, onnan, ha akartam volna se maradt kit megkérdezni. De akkoriban egy másik pasas is kerülgette dédit a faluban, az a vörösképű Pityu, akit láttál is gyerekként. Papa úgy megverte a szántásba menet, hogy az egyik füle örökké zúgott utána. Ő meg református volt. Úgyhogy azt mondom, ne ártsd bele magad ezekbe a dolgokba. Az Isten mindenkire bajt hoz. Éljél csak nélküle! Amúgy se az apa számít a rabbinak, hanem az anya. A dédi meg gój volt.

Mindent átgondolva, azt hiszem, én megpróbáltam. Kikötöttem egy tejbegrízt kotyvasztó ateista mellett, s ha már a rabbit nem sikerült meggyőzni, legalább a feleségemmel igyekeztem elfogadtatni, hogy jobb híján vagy katolikus maradok, vagy zsidó leszek, de végső soron az evangélikusokat sem zárnám ki, azok elég befogadónak tűnnek. Csak nem véletlenül hagyta rájuk Esterházy is a hagyatékát.

Felőlem az leszel, ami akarsz. Csak előbb olvasd el végre a Bibliát, és döntsd el, hogy hiszel-e Istenben. Légy szíves, rázd össze a cukrot a fahéjjal! Túl kicsi az üveg, és én nem tudom elég erősen. Amúgy miért ragaszkodsz ehhez ennyire?

Hát, volt az a fény a szoba közepén. Még első általánosban. Amikor András atya hittanon azt adta házi feladatnak, hogy gyakoroljuk egyedül a Miatyánkot. Szégyelltem, mert a szüleim furcsállották. Bölcskén voltunk. Bezárkóztam a belső szobába, elbújtam a sarokban. Egyet, ha elmondtam rendesen. Megfordultam, és ott lebegett a lámpa alatt. Beragyogta a szobát, ahogy mondani szokás. És volt az a nyugalom. Soha többé nem láttam. Talán csak a gyerekeknek szabad.

Mit mondtál? Nem hallom a víztől.

Mindegy. Hagyjuk is. Az sem biztos, hogy igaz. A tudomány mai állása szerint amúgy sem. Én csak… szeretnék lenni valami. Egy wannabe.

A szerzőről

Holdas Bálint Konstantinápolyban és Budapesten született. Két alkalmas időben. Hosszabb-rövidebb ideig élt Törökországban, Lengyelországban, az Egyesült Államokban. Írásai eddig az Élet és Irodalomban, a Tiszatájban, az Új Forrásban és a Felhő Cafén jelentek meg.