"Takács Zsuzsa: Szeretném isteni gondviselésnek tekinteni, de magam nem mertem
volna így fogalmazni. Futó és számomra látomásszerű találkozásunk a Petőfi Sándor
utca 17. alatti házban történt. A nővérei a harmadik emeleten laktak, a mi családunk
pedig az elsőn. Pilinszky időnként fel-felbukkant Baitz Máriánál és Bébinél; feltehetőleg
rövidebb ideig náluk is lakott. Egy ilyen ottlakása alkalmával összetalálkoztunk
a lépcsőfordulóban. Megrendültem a puszta ténytől, hogy egy légtérben, egymással
szemben állunk. Jelentőségteljesen ráköszöntem: jó napot kívánok! Ő hasonlóképp
jelentőségteljesen köszönt vissza: kezét csókolom. Álmodozó kamaszként úgy éreztem,
hogy sejti, egy olyan költővel találkozik, aki az ő nyomát követve jut majd szédítő
magasra. Angyali, nemtelen lénynek láttam, akinek szelíd külseje pokoli indulatokat rejt.
Gimnazista voltam, olvastam már egy-egy versét, talán kölcsön is kaptam egyszer
a nővérétől, Máriától a mindössze 51 oldalnyi Trapéz és korlátot (1946). A Harmadnaponban (1959)
aztán újra olvastam hátborzongató Ne félj! című versét. A szöveg a szívemhez és a szívemből szólt.
Idézem is a harmadik szakaszt: „A házatok egy alvó éjszakán, / mi lenne, hogyha rátok gyújtanám?
/ hogy pusztulj ott és vesszenek veled, / kiket szerettél! Együtt vesszetek.” Ma is beleborzongok a fogalmazásba, máig sem
tudom világosan megmagyarázni, hogy miért volt elementáris hatással rám a vers,
miért éreztem hasonlónak a helyzetemet az övével. Talán a sorok radikalizmusa rendített meg,
a csak őt jellemző dísztelen és hibátlan forma, a Nyugat és a korai Újhold
rímeitől annyira elütő, természetes, köznapi, mégis elegáns megoldás, az evidensen
összetartozó, de újszerű társítások jelző és jelzett szó között. A gyilkos indulatok
kimondásának merészsége. A többiektől különbözés mámora, kirekesztett státuszának
vállalása. Egy alvó éjszakán, mondja, holott mi alszunk, de az ő verssorában mégis az
éjszaka alszik, annak minden félelmetes következményével (...)"