A Székelyföld olvasói a februári lapszámot (virtuálisan) fellapozva először Oravecz Imre Alkonynapló című, frissen megjelent kötetének részleteit olvashatják. Ezekkel a részletekkel kezdem én is az ajánlót, mert rendkívüli érzelmi és gondolati gazdagság rejlik bennük. Azonban mielőtt még rátárnék a szóban forgó naplóbejegyzésekre, hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy a Szófa szerkesztősége nevében köszöntsem Oravecz Imrét, aki február 15-én ünnepelte a születésnapját. Sok szép és alkotásban gazdag évet kívánunk.

 

Szerelem, veszteség, végesség, számvetés: Oravecz Imre Alkonynaplójának vezérmotívumai

Az Alkonynapló jónéhány részletét olvashattuk már folyóiratokban, ez már a hatodik részlet. Azt hiszem, van érintkezési pontja a különböző lapszámokban közölt részleteknek: az emberi érzelmek felvonultatása és a különféle érzések konfliktusai minden esetben dominálják a naplóbejegyzéseket. A sorok hangvétele – már megszokott módon – személyes, a gondolatmenet pedig nem túl terjengős, az egy-egy témára írt bejegyzések gondolatvillanások, nem képezik hosszas elemzés tárgyát, mégis pontosan érti, vagyis inkább érzi az olvasó a jelentésüket és a hátterüket. A Székelyföldben megjelent szakasz íve a következőképp írható le: a kiindulási pont a féltékenység elfojthatatlan érzése, vagyis a másik szerelmét illető kétség, az írás zárása pedig a saját érzéseket kérdőjelezi meg.

 

„Mialatt kiderült, azt a kínos felfedezést tettem, hogy szerelmem tárgya ellenszenves, sőt, komisz is tud lenni, és lehet, hogy csak bennem létezik, talán csak az én lelki, testi szükségletem teremtménye.”

 

Igaz, ez már a szakítás utáni találkozást követő „felfedezés” volt, akár egyfajta önvigasztalásként is olvashatnánk, amelynek kicsengése mégis kissé nyugtalanító, hiszen az élet várakozásként tűnik elénk, amelyből elsősorban nem a várakozás izgalma, hanem a lezárhatatlansága, azaz a beteljesülés hiánya rajzolódik ki.

A naplóbejegyzések a J.-hez fűződő szerelmi viszony és a véget ért kapcsolat köré szerveződnek. Bennük az elbeszélői én folytonos önkeresése bontakozik ki, a kapcsolat vége, a lezárás fájdalma és a végességgel való szembesülés és a több alakban is megjelenő gyász mind-mind arra sarkallja, hogy saját magával, eddigi életével is számot vessen:

 

„(Számadás) Már úgy gondolok mindenre, eseményre, cselekedetre, gondolatra, érzésre, mulasztásra, emlékre, hogy tovább tudjam adni, hogy felidézhessem, hogy elszámolhassak vele. Előszedem, szemügyre veszem, tanulmányozom, újból rögzítem magamban, figyelmem kiterjed a részletekre is, nem szépítem, nem veszek el belőle, nem teszek hozzá, őszinte vagyok, előre szavakba öntöm, szinte memorizálom, hogy el ne felejtsem, mire sor kerül rá. Nincs, nem volt és nem is lesz már személy, akinek elmondhatom. Csak Isten tarthat rá igényt.”

 

 

Hány lépésnyire van a mindennapoktól a számvetés?

Ocsenás Péter Bence Lépésszámláló című prózájában is kulcsfontosságú a szembenézés a végességgel, ám itt a főszereplő, Umathum professzor nem annyira felfedni próbálja az életét és az életébe betolakodó, azt romboló, halállal fenyegető betegséget, hanem inkább elpalástolni igyekszik mindezt. A szemeszter végi tanóra és zárthelyi dolgozat képei, az udvaron pipázás inspiráló ereje és a díszpolgárrá válást követő gratulációk egy, a szakmai sikerekben kiteljesedett ember képét vetítik elénk.

Ám ezt a képet árnyalja az időnként rátörő, baljós, a tevékenységekből kiszakító köhögés. Hasonlóképpen ellentmond a beteljesülés látszatának néhány utalás, amelyből a lánya hiányát sejthetjük, kapcsolatuk felemás jellegét és a köztük lévő távolságot, amelyet csak némiképp képes áthidalni a lányától kapott, egészségügyi célt szolgáló lépésszámláló. Amikor Umathum egyedül marad, az irodájában sétálva – úgy tűnik – szembesül saját életével, ekkor „több száz méter mélység” tűnik elé, az irodában töltött utolsó alkalom lehetősége és a képzelet kifejtetlenül maradt képei: vajon milyen lesz ez a hely nélküle? Ezek a gondolatok nagy hatással lehettek a professzorra, aki ezután – szokásától eltérően – nem szólította meg az egyetem takarítónőjét és nem mesélt neki történeteket, de még az intését sem viszonozta. Talán spórolni kell a szavakkal? Vagy nem illik minden beszélgetés az élet kontextusába? Vajon emiatt nem beszéltek legutóbb az orvossal sem a fociról, ahogyan mindig szoktak? Inkább a lányával kellene beszélnie a betegségéről, a súlyos titokról, amely a kötelező napi hétezer lépés és az azt mérő okosóra mögött húzódik. Talán ez a legnagyobb lépés, pedig ez nem számlálható.