A TIZEDIK: Gergely Ágnes: Sándorka éjszakája (próza) [Alföld]
A rövidpróza Kosztolányi Dezső „Petőfi Sándorka” című novelláját tekinti vezérfonalként. Petőfi Sándor születésének pillanatát, a születés utáni rövid időintervallumot helyezi történelmi kontextusba, felvillantva a jövő képeit, Petőfi későbbi életét, sorsát, a magyar és egyetemes történelem egyes mozzanatait. A csecsemő Petőfi Sándorkával párhuzamosan jelenik meg az ötéves, alvó Arany Jánoska és a szintén ötéves Tompa Misike — a nagy kortársak. A születés és a szülés nehézségei néhány szóban, de rendkívül érzékletesen tárulnak fel, s ezeket új történeti korszakok születésének sejtetése követi. A történelmi víziók mellett Petőfi életének néhány kulcsmozzanata is felbukkan. [E. D.]
A KILENCEDIK: Bódi Péter: Szilveszter éjszaka (novella) [Apokrif]
Bódi Péter írása egy sajátos társadalmi csoport, a bandázó fiatal külvárosi drogfogyasztók életébe enged bepillantást. Ha nem is éppen a hétköznapjaikba: a cselekmények ideje ugyanis egy – elvileg – ünnepnap, szilveszter estéje. Az erős, friss nyelvezettel megírt jelenetek legfőbb érdekessége a perspektiválás: mindent az egyik szereplő szemszögéből látunk, ő az, aki mintegy „középen” van. Teljesen nem is züllött el, mint egyik drogfüggésbe süllyedt barátja, de kitörnie sem sikerült, mint a családjával Londonban letelepedő ismerősének. Persze a „kitörés” éppoly relatív; a londoni kis család viszonyai sem éppen a boldog idillt idézik föl az olvasóban. [B. Cs.]
A NYOLCADIK: Lévai Aliz Mária: Otthon (vers) [Székelyföld]
A vers a női lét és a női sors nehézségeit villantja fel. Nőként létezni különös és folytonos munka, olykor nagy teher is. Nőként élni annyi, mint „félig ablakban” élni, és nem tudni,
„mikor húzzák be a függönyt”.
A kifelé ható életmegnyilvánulások és az ezekkel kapcsolatos elvárások súlyként nehezednek a nőkre, de mégis hordani kell őket — „ahogy teknős a páncélját”, otthont kell adni a kettős és elvárásokkal teli életnek. Mégsem lehet szó nélkül hagyni, jó lenne tudni, hogy születéstől fogva adott-e ez az élet vagy csak az évek halmozzák fel azt a sok terhet. Vajon ilyen páncéllal élni eleve adott létmód vagy letörölhető az életről, mint tárgyakról a por? [E. D.]
(A képet az Apokrif nyári lapszámából kölcsönöztük.)
A HETEDIK: Zeck Julianna: A révész (novella) [Apokrif]
Vajon ez a szöveg is egy, a napjainkban rákos sejtként burjánzó traumairodalom darabjai közül? Kétségtelen, formailag tökéletesen megfelel e „műfaj” sztenderdjeinek. Az egyik féllel történt nagyon fiatalon valami, ami egész későbbi életére, párkapcsolataira kihatással van. Már az is üdítő mozzanat, hogy a traumatizált szereplő nem nő; egy bizonyos Révész nevű, harmincas éveiben járó férfi. Még érdekesebb, hogy a traumának részben (persze csak áttételesen és szándéktalanul) ő is okozója; és ezáltal is amolyan mitikus alakká nő, nem annyira elszenvedő, mint inkább a halál túlpartjára átvivő vándor, aki átsegít minket az elmúlás iszonyatán. [B. Cs.]
A HATODIK: Ludwika Włodek: A rácsodálkozás a legfontosabb (publicisztika, Németh Orsolya fordításában) [Tiszatáj]
A publicisztika fókuszában a klímaváltozás, a tömegturizmus, valamint a természetközeliség áll. Az írás kezdőpontja egy éjszakai séta, amely a Sötétkék Hegyek irodalmi fesztivál keretein belül zajlik, amelynek során a résztvevők egészen közelről fedezhetik fel a természetet, megpillantva a mikroszkopikus folyamatokat is. Ezekben a folyamatokban valóságos csodák tárulnak fel, az élmény a „mikrofília” jelenségét mutatja be. Az elbeszélő számára a „mikrofília” új távlatokat nyitott a gondolkodásában, miközben épp az utazásról és a krízisek, valamint a klímaváltozás viszonyáról igyekezett cikket írni. Vajon a mikroszkopikus folyamatokba való bepillantás felér egy tengerparti nyaralással, helyettesíthető-e a messzi tájakra ellátogatás azzal, hogy a hozzánk legközelebb eső élővilágot ismerjük meg közelebbről? Hogyan lehet az utazásról (vagy nem-utazásról) nem diszkriminatív módon gondolkodni? Tényleg a tömegturizmust kell vádolni a klímaváltozásért? Bár nem egyszerű, de Ludwika Włodek jól kiigazodik a mikro-és makrostruktúrák között, megközelítésmódja pedig az olvasót is reflexióra bírja. [E. D.]
AZ ÖTÖDIK: Istók Anna: Credo (vers) [Apokrif]
Egy istenkeresés, istenmegtalálás, istenhívogatás története ez a vers. Persze a líra éppen attól líra, mert nem történet (azaz nem epika), így az első mondatomat máris pontosítom: egy istenkeresés időindexszel ellátott képeiről olvashatunk. Az ötszakaszos szöveg mindegyike egy-egy életkor, avagy életszakasz emlékeiről, érzelmeiről mesél, ezek segítségével értjük meg, hogyan alakult az én viszonya a hithez. Az alapkérdés pedig az: hol van pontosan Isten? Talán a falban van, a Miatyánkban, bennem, a többi emberben?
isten azt hiszem
vagy leginkább csak sejtem
a nap mögé rejtőzött
de bizonyosat nem tudok
mert belenézni
lehetetlen
[B. Cs.]
A NEGYEDIK: Miklóssi Szabó István: Démenotár (regényrészlet) [Látó]
Bevallom, csak utólag vettem észre, hogy ez a szöveg nem is novella, hanem regényrészlet. Önmagában is lezárt és feszes, önálló alkotásként is fölfogható írás ez. Démenotár egy Erdélyben élt kisfiú, illetve kamasz fiú, aki a nyolcvanas években átélte a kemény diktatúra hétköznapjait, és asszociatív módon emlékezik vissza a megrendítő és/vagy banális részletekre. Milyen volt sóvárogni az Alfa magazinra, verekedni a román iskolatársakkal, ellátogatni a cigány gettóba, tüzet rakni a haverokkal, megélni a nyomort és a bimbózó szexuális vágyakat? Nemcsak azért figyelemreméltó a szöveg, mert egy egész világot tár föl, és áradó lendülettel elevenít meg egy sokaknak ismerősnek ható, másoknak vélhetően már mitikus ködbe vesző kort. Egy-egy anekdotaszerű történet is sokáig megmarad az olvasóban, így például Dódié, akit éppen fejen talált a tűzrakás közben lángokba dobott alumínium spray-s doboz, és életében először – de nem utoljára – vesztette el az eszméletét. [B. Cs.]
A HARMADIK: Szlukovényi Katalin: Vágott virág (vers) [Alföld]
A vers, hasonlóan a júliusi Alföld többi írásához, Petőfi emlékének szól, de éppúgy a mának is. A lapszám szerzői a „Pacsírtaszót hallok megint” című Petőfi-vers egy sorából merítettek ihletet:
„de lenn a földön van az ég”.
A transzcendencia-keresés, Petőfi Sándor „Pacsírtaszót hallok megint” című költeménye, valamint a rózsafa motívuma szolgál Szlukovényi Katalin versének bázisául. Hogyan kereshetjük a transzcendenciát, ha „lenn a földön van az ég”, miképp viszonyul az immanencia a transzcendenciához? Egy korábban jelentéktelennek hitt, Dsida Jenőnél is megjelenő motívum, a rózsafa nyert értelmet és új jelentésréteget Petőfi verse révén a szerző számára. A korábban zavarosan keringő motívumok lassan egésszé formálódnak, szintézisükön „átsejlik a transzcendens értelem”. A rózsafa képe összefonódik azzal a pszichológiai gyakorlattal, amelyben önmagunkat virágként elképzelve juthatunk közelebb saját magunkhoz. E kettő metszéspontja pedig „egy csokor rózsa a sarki Tescóból”, amelynek számos közös vonása van a költészettel. [E. D.]
A MÁSODIK: Kiss Ottó: Egy este Palajdival (novella) [Tiszatáj]
A próza remek érzékkel láttatja a múlt és a jelen viszonyát, a fókuszált visszaemlékezés nehézségeit. A főszerepben Palajdit látjuk, aki válogatott futballista volt, majd gyerekek edzője lett szülővárosában. Palajdi azt a feladatot kapta a klubelnöktől, hogy írjon a pályafutásáról. Azonban az írás küzdelmes, folyton belopakodnak a magánéleti szálak is, ellehetetlenítve a koncentrációt. Egy-egy tárgy is képes előidézni a tönkrement párkapcsolatokat, félig elmúlt szerelmeket vagy éppen a gyerekkort. Csak az írás nem halad, pedig már meg is van a mondat, ami köré szerveződhet: A nagyok sérülten is játszanak.
Ez a mondat a gyerekekre is elég nagy hatást gyakorolhatna, őket is elkísérhetné, sajátjuk lehetne, ahogy Palajdi is sajátjának tekintette, pedig valójában ő is az edzőjétől hallotta. Így olvad az emberbe a múlt néhány mozzanata. Már csak írásba kellene foglalni ezt az embert, és legfőképp a pályafutását, de előbb a faliórát zálogházba kell venni, mert az abból áradó emlékek ellehetetlenítik az írást, uralják a múltat. [E. D.]
AZ ELSŐ: Szabolcsi Viktória: Másik élet (vers) [Látó]
Egy „temetés másnapján” kirakóst vesznek a megmaradtak; hogy ki halt meg, azt csak találgathatjuk. Egy biztos: a versbeszélőt szoros, mély kapcsolat fűzte hozzá, olyan űrt hagyott hátra, amelyet csak „egy másik élet” lehet képes betölteni. A hosszú vers második szakaszában aztán mintha kiderülne, miféle „másik életről” lehet szó: a beszélő hasában élőről, amely azonban már egy ideje nem mozog. A harmadik szakaszban pedig ez a két „másik élet” mintha már egy és ugyanaz volna. Csak a nyomok, illatok, a hiány marad, az el nem jövő másik iránti vágy, akivel együtt talán ki tudnánk majd rakni a kirakóst.
Csak téged tudlak, meg azt, hogy eljössz majd,
és letérdelsz a fűbe a folyó túlpartján,
a kantáros nadrágod lesz rajtad, meg a zöld
baseballsapka, amit karácsonyra tőlem kaptál,
válladra emeled a puskát, belenézel a távcsőbe,
és meglátsz.
[B. Cs.]
