hercegfy aka gyukics gábor
North St. Louis, 1989
Sokan mondták, hogy kerüljem el St. Louis fekete negyedét, mert már az is előfordult, hogy egy jól öltözött fekete ruhátlanul és kocsi nélkül került elő másnap hajnalban a negyedhez közeli benzinkútnál. Ki tudja, mit történhet egy fehérrel.
Autóm nem volt, bringám sem, pénzem is alig, és azt sem buszjegyre gondoltam elkölteni.
Egy végtelenül lepusztult pecóban laktam a Vandeventer legvégén, onnan indultam naponta kideríteni milyen hely is Amerika. Nem aggódtam a fekete negyed miatt,mivel az jó messze volt tőlem, főleg gyalog. Az én környékemen csóró fehérek laktak, szóval reggelenként a város egyéb részeit igyekeztem felderíteni. Sétálgattam, nézelődtem, mígnem bealkonyult és a házak egyre lepusztultabbnak tűntek, lépcsőikről feketearcok fordultak utánam. Ha, gondoltam félhangosan, kissé éhesen, nagyon szomjasan, de se bolt, se kocsma. Hacsak az a vörösen égő lámpa a lépcsőlejárónál nem azt jelzi. Mint a filmekben: fekete fémajtó, apró, lezárt nyílásszerűvel szemmagasságban. Bekopogtam. Semmi. Hangosabban kopogtam. Semmi. Még hangosabban. Erre feltárult a nyílás. Érces hang a kissé furán néző fekete szempár alól:
- Mit akarsz?
- Innék valamit. –feleltem. Az arc eltűnt, a nyílás bezárult. Vártam, majd csak lesz valami. Pár perc múlva kinyílt az ajtó. Egy körülbelül 190 magas fekete férfi intett, hogy jöjjek csak, ott a pult, lehet rendelni. Csend volt a helyen és félhomály. Mindenki engem nézett. A pódiumon ülő zenészek is. Akkor kezdtek újra játszani, amikor látták, hogy a pultos leteszi elém a sört. Az asztaloknál ülő harminc-negyven ember is a zenészek felé fordult. Zongora, dob, szaxofon, bőgő. Cecil Taylor, Billy Cobham,Julius Hemphill és Ron Carter szintű helyi zenészek. Olyan ég és pokol találkozás jazzt nyomtak, hogy elállt a lélegzetem, felköhögtem a sört. Valaki háton paskolt, meg ne fulladjak. Egyedül voltam fehér és nem értettem, hogy kerültem ide, egészen addig, amíg a pultos és a kidobó fel nem világosított. Ez itt Észak-St. Louis, fehérek nem merik ide betenni a lábukat. Látod, te is véletlenül keveredtél erre. Tudod, miért engedtünk be? Mert nem amerikai vagy. Elárult az akcentusod, és úgy gondoltuk, megnézzük, milyen ember egy nem amerikai fehér. Te vagy az első, akivel találkozunk. Zárásig beszélgettünk, amikor is apultos megkérdezte hol parkolok. A válaszomtól, hogy gyalog jöttem, mindenkiben meghűlt a vér. Nemá, Tesó, kilépsz innen és tíz méter után befejezed földi pályafutásodat. Összenéztek, aztán a kidobó így szólt:
- Van hely a kocsimban. Hol is laksz? Vandeventer? Ne má, tesó, az a világ másik végén van. Onnan gyalogoltál? Minden tiszteletem. Tudod, mit? Írd fel a csipogómat és csipogj rám, ha akarsz még jönni.
- Egy kikötésünk van csak --szólt közbe a pultos --Ne hozz ide fehér amerikait. Jöhet európai, ausztrál, afrikai,indián,csak amerikai nem.
Nekik köszönhetően többször ellátogattam ebbe az észak-St. Louis-i jazzkocsmába, és mindig jól éreztem magam. Igaz, egy idő után lelkiismeretfurdalásom lett, hogy állandóan ők fuvaroznak. Szerencsére az egyik helyi színháznál sikerült díszletező munkát kapnom és végre megvásároltam életem első autóját, egy '77-es Pontiac Grand Lemans-t.
Szóval a következő alkalommal kocsival mentem. Amint beléptem, egyből rámcsodálkoztak.
- Hát te, ki hozott, valami haver?
- Egyedül jöttem. Gyertek, mutatok valamit.
A kidobó és a pultos kételkedve követett, hogy aztán elismerő kiáltásaik hangjára az egész kocsma kizúduljon az utcára. Szinte mindenkit elvittem egy körre, szinte mindenki halomra dicsérte a kocsit és szinte mindenki szidta vezetési technikámat (nem minden ok nélkül).
2002-ben San Franciskóba költöztem, de visszajártam St. Louisba. Utoljára 2005-ben voltam ott, de kedvenc St. Louis-i jazzkocsmám fekete fémajtaját zárva találtam, és hiába csipogtam a kidobó csipogóját, nem hívott vissza. Az arra járók idegenen néztek rám. Mi a francot keres itt egy fehér?
