Félek

 

félek attól, hogy nem kapok levegőt

leesek a bicikliről és vérezni fog a térdem

anyám szemrehányóan néz rám

nem marad a menzán desszert vagy savanyú

vagy csak a tegnapi csikós tokány tésztával

félek, egyedül vagyok, félek, sokan vagyunk

félek, hogy lemerül a telefon és nincs nálam töltő

nincs térerő és eltévedek az erdőben

nem működik az internet, a tablet vagy a turmixgép

félek, hogy mindennap egy tyúklépéssel közelebb vagyok a halálhoz

másvalaki mérföldes léptekkel halad

lehet, hogy én sem csak tyúklépéssel haladok

félek, eltűnök a tömegben, valaki mégis rálép a lábamra

este egyedül kergetem a hangjegyeket

tehetetlen leszek, kidobják a fényképem

nincs szabadság, mindig ugyanarra a kőre lépek

félek, hogy újra kiesek a mérleghintából

elcsúszok a macskakövön, kibicsaklik a bokám

mellé ütök a klaviatúrán, hamis a hang

nem tudom, hogyan kerültem Óz birodalmába

félek, hogy elindulok, attól is, hogy odaérek

zsibbad a bal kezem, mikor elolvasom a webbeteget

félek, nem találom a fejemben a szavakat

túl hosszú a csönd és még nem csöngettek ki

begörcsöl a nyakam mikor beleütöm más dolgába

megerősítése várok, de csak langymeleg szél

hoz mozdulatlan hétköznapokat

csahol egy kutya, ahogy elmegyek a kerítés mellett

érzem fogait a hátamon

félek, szúrós bogáncsba ülök és nincs lábam felkelni

feltöri a sarkam az út, feltöri hátam a szaladgálás

visszafele simogatnak a hangok, sértenek az odavágott csöndek

minden kimondott szavam egy lépés előre, kettő hátra

félek, elferdül a szám és nincs egy egyenes gondolatom

afáziát kapok cseppfertőzéssel és nem tudom kihányni

nem működik az ingerület átvitel szemem és szavaim között

rólam nektek, tőlem felétek felrobbantották a hidat

guanó ügybe keveredek egy sirállyal fagyizás közben

félek, kitörik a cipőm sarka és bicegni fogok amíg kifordul a világ a sarkából

vagy csak részegen billeg alattam a föld

félek, igazam lesz egy vitában mégis nekem fáj a fenekem a széken

felületesen nézek és a cipőm orrát rugdalom

bepisilek, még jó, hogy csak a röhögéstől

egyszer legyőznek, nem tudok felállni

félek, én leszek az utolsó gladiátor, megesz az oroszlán

utána csak a sötétség

félek, mégsem halok meg gladiátorként

nem tudom behordani a fát, hideg lesz

zuhanást álmodok, magamat sem ismerem

elszalasztottam gombostűre szúrni a gondolataim

félek, egyszer kiderül valami rólam

félek, nem az vagyok, akinek hiszem magam

 

Mázli

 

Menni felfelé

kopott lépcsőkön

letört korlát mellett

kiégett kukák között

kutyaszaros fűcsomókat

kerülgetve

Chanel No5 helyett

krumplifőzelék szaga

őszről itt maradt levelek

értek össze az elmúlással

kivénhedt diófa alatt

mérleghintán egyensúlyozva

soha nem szabályosan

ülve rá, csak úgy ferdén

sorsoddal perlekedve

szaladnál világgá

de hozzáragad izzadt

tenyered a hideg vashoz

fémes íz hullámzik az ínyeden

némán öklendezel

miközben a kandeláberek fényeit

számolod és hozzáveszed

a csillagokat a Vár felett

az úton átszaladó macskaszemeket

a tócsában megcsillanó műholdat

számolod viszkető tenyereden

a sokasodó ráncokat

minden májfolttal

minden tyúkszemmel

összes törvénytelen

vihogásoddal

újra találkozol

könyörtelenül belenéznek a szemedbe

megkérdezik

éltél vagy bennmaradtál

a próbák folyamatában

most, hogy ritkuló hajú

Lady Machbetként

tapsra vársz, bár

a közönség már megette

a perecet és rég

hazament, hiába

bizonytalankodsz

már nem gördíthetsz

akadályt szabályozatlan

folyód elé, az utat tör magának

vízcseppenként világot látsz

szerepeid széthordja a szél

megsárgult hír leszel csupán

a függöny lement

meghajoltál

megtapsoltak

mázlid volt

ennyi az egész.