mozgónak tűnik
hajnalban indulok, a gyöngykavics még fénylik az éjszakai esőtől, meg-megcsúszok, a bakancsom többször elmerül, ahogy én is,
megállok, és a szememmel visszaintek a háznak, mert tudom, hogy még több van előttem, mint mögöttem,
a kavics csak görög a talpam alatt, nehezen jutok előre, helybenjárás, gondolom, egészen bokáig süllyedek
a kavicsok alá a fekete földre, onnan el tudok rugaszkodni, végre lépek egy nagyot, és akkor a gyöngykavics
egyszerre eltűnik, csak felperzselt fűcsomók és fekete homok körül, de már látom a vízpartot, hajót is, zátonyon,
és dűnéken, ferde kéménnyel, kiszáradt folyó, látni vélem a hajó tatját, de a távolságot nem tudom, mert a szemem
romlásával a távolság már nem is olyan fontos, hiszen ami közel van, azt sem látom, csak peremvidék,
füst száll el felettem, börtönéjszakák, amikor aludni kellett volna, de akkor az árnyak és kontúrok is túlmozgásosak lettek,
hogyan tűnhet ennyire, fém, rozsda, korom, felém dőlő kémény , ennyire mozgónak, valami, ami nem él.
mozog
ülök a parton, mezítláb, az ujjaim széttartanak, akár a bennem hátrahúzódó bizonyosság, nem tudom, hogy a tenger moraja érkezik meg, vagy nem engedem meg magamnak a csendet, a horizont kúszik közelebb a dagállyal, vagy a partra vetett nyamvatag medúzák utolsó leheletét hallom, nem tudom, hogy ez itt, egy belőlem induló gyomorrebbenés, vagy a félelem partja remeg, nem tudom, hogy mozog-e ez a víz, vagy itt áll évezredek óta.
early winter
a kutyák visszanyelik a dermedt vakkanást,
pár folyó megfordul és kiönti Rómát,
tízre megyek kezelni egy nőhöz, holnapra meghal,
neki most ez jelenti a mákonyos mindent.
én akkor is én maradok, nyelvemen a korai tél
keresi a nedvességet, az üveghez nyomom,
a jég szorít egyet keskeny ajkamon, csavarja árnyéktorkomat.
a töltött káposzta kész, és letakarva szikkad,
az alufóliát pöcögteti a decemberi szél,
ölem zúgása újraindul.
