A tenger partján, a fövenyben hatalmas tömeg, mintha szikla volna, partra vetett bálna nyugszik. Él,
lélegzik, ritmikusan, percről percre közelebb a halálhoz. Nyomorult és szerencsétlen, akkora, hogy
senki nem képes a vízbe visszasegíteni, senki nem képes megmenteni. A nap már megszikkasztotta,
elméje elhomályosult, szeme üres, de úgy, mintha mindig is üres lett volna, mintha olyan szem lenne,
amely nem szokott hozzá ahhoz, hogy világát, a tengert felülről, kívülről lássa, olyan szem, amely
képtelen a közelire fókuszálni, mely nem érti mi az, hogy valami nem a távlatban van, nem érti mi
az, amikor valamiben korlátozva van, nem érti milyen, amikor vissza van tartva, amikor egy
esemény véget ér, milyen, amikor valami elveszik és nem tér vissza. Nem érti, mert számára létmód,
hogy az ilyesmit nem érti, mert az ilyesmit megérteni, a racionalitás eszközeivel, a szikével és a
boncasztallal megérteni annyi, mint megölni. Előbb öli meg magát, semhogy ebben kárt tegyen, az
elveszettet inkább emlékezetébe zárja, inkább hagyja tudatát s ép elméjét elborulni, életvitelének és
életrendjének irányítását kezéből kitépni, semhogy annak tiszta, ártatlan, szeplőtelen képén akár a
legkisebb csorba essen, előbb felejti el saját magát, előbb felejt el lélegezni, mint ezt az emléket,
előbb hagyja figyelmen kívül a biológiát, inkább a halál, mint egyetlen pillanat nélküle.

 

A hatalmas erő, a hatalmas szervezet a parton senyved, rohad el, egyre hatalmasabbra puffad, s
ekkor értjük meg, hogy teste, mely egyébként sem volt csekélység, mégis a tökéletes harmónia és
arányosság jegyében állt, hatalmasságában elegáns, szabadságában vonzó, épen legyőzhetetlen,
visszatarthatatlan volt, elveszítve azt, ami mindenen túlemelte, ami a szabadságban is szabadságot
adott neki, csonka lélekkel, félemberként hatalmas többletet növeszt – ami odabent a mínusz, az kint
a plusz. A csúnya, a taszító, az undorító mindig többletként vagy hiányként jelentkezik, a
túlműködés vagy az alul-működés, ami az arányt elrontja, ami a harmóniát felszámolja – a szépség
vége.

 

A természetes környezetéből kivetett irdatlan test imbolyog a szűk térben, a falak, a komód, az
asztal, a többi ember eltörpül mellette, nem illik közéjük, nem passzol, nem való sehova; a kanapéba
süppedve csökött és szánni való, felegyenesedve lenyűgöző és viszolyogtató. A szellemtelen diákok
bevett szólamokat szajkóznak, érdektelenek, őszintétlenek; gondolati szabadságuktól megfosztott,
hibás oktatási koncepciótól sújtott, szellemileg degenerált csiszolatlan gyémántok, halva született
gyermekek. A tanításba menekült hatalmas intellektusnak, miközben az ő megmentésük lehetetlen
szélmalomharcát vívja – amely igyekezet leginkább egy ormótlan, beteg test morbid haláltusájára
hasonlít –, egyetlen vigasza egy régi-régi esszé, egy fiatal diák lényeglátó írása, mely olyan
kíméletlen őszinteséggel fejti fel Melville Moby Dickjének bálnaképét, amihez foghatót azóta sem
olvasott, melynek csillogó gondolatai és ártatlanul zseniális, intuitív volta angyali kézként nyúl
őutána a testi és szellemi elkallódás mocsarába, s húzza vissza az életbe újra meg újra. A kitartó barát
állandóan kórházat, orvosi kellékeket, étrendet ismételget, az egyházát elhagyott, harcias térítő pedig
Bibliát lobogtat. Nem értik, hogy ez nem segít és nem is aktuális, méghozzá mert nincs igény a
segítségre, és mert a segítségkérés- vagy nyújtás ideje régen lejárt. A meghalni vágyót, akit csak az
önostorozás és a szabad szellemiség, a páratlan esszé halovány fonala tart életben, nem győzi meg
sem a technika, sem a dogmatika.

 

 

A szerelmet követve gyermekét és feleségét elhagyott, majd szerelmét elveszített ember bánata és
bűntudata önpusztításba megy át. Van, aki beéri kötéllel, van, aki beéri híd alatti jeges vízzel és
húszméteres zuhanással, van, aki beéri azzal, hogy vége – de ő nem ez az ember. Majd’ tíz éven át
tartó öngyilkosság, lassú külső és belső elrothadás, önsorvasztás – ezt a sorsot szánja magának, mert
csak ez lehet egyenlő párja annak, amit ő a világtól, családja pedig tőle kapott, ami nekik egy sorsnak
nevezett dologtól osztályrészül jutott. Igazságszolgáltatás? Nem: bosszú, bosszú önmagán. Bosszú
olyasmiért, ami nem bűn, bosszú a szerelem miatt. A feslő testből kitekintő szemekben ártatlanság
csillog, tekintete oly mély, hogy az minden fényt elnyel. Mi ez a csillogás, mi tükröződik e
mélységben, mely ilyen szép és makulátlan, mit lát ez a nyomorult lény?

 

Hogy van az, hogy ez a szerencsétlen ember nem keseredett meg? Hogy létezik, hogy ez a pohár
soha be nem telik? Lehetséges a haragot, a bosszúvágyat, a dühöt fekete lyukként elnyelni?
Elképzelhető fogyhatatlan türelem és felpiszkálhatatlan oroszlán? Létezik. A naivitásig fokozott
optimizmus, a mániákusságig odaadó bizalom – ugyanaz, mely szerelme elvesztését mint a világ
erőszaktételét magán és családja elhagyását mint az ő erőszaktételét rajtuk felfogni képtelen – a
tanításban végtelen türelemmel ruházza fel, lányához való hozzáállásában pedig a vakságig elnézővé
teszi. Az anya gonosznak nevezi a gyereket, miután az képeket oszt meg a torz testű apáról és a
szórakozás kedvéért altatóval a halál szélére sodorja, ám ő feldúltan tiltakozik. Az agresszív
tinédzser meggondolatlan, rosszindulatú cselekedetei sorsszerű véletlenek során előbb az egyházát
elhagyott térítőt, később az apát is megmentik. „Nem bántani, hanem segíteni akart” – nevetgél
magában megkönnyebbülve, hisz igaza volt – helyesebben igaza lett. Hogy lányát maga mellett
tarthassa, pénzt ajánl fel neki, hogy taníthassa, megírt dolgozatokat és beadandókat ígér. Ám az
utolsó dolgozat helyett azt adja a kezébe, melyet amaz évekkel korábban, teljesen más témában írt –
a Moby Dickről szólót. S miután az rá sem pillantva leadja és rossz osztályzatot kapva mérgesen
visszatér, hogy szerződést bontva elviharozzék, apja utána kiált: olvasd!

 

Mi állítja meg a lányt az ajtóban? Korábban számtalanszor felpattant, hogy elege van, elmegy, ám
mindig megállt, miért? Amíg egy család voltak, az apja volt a mindene és viszont, ám távoztával
belőle problémás tinédzser, szándékosan nem barátkozó, a világ felé folyamatosan agressziót mutató
ember lett, apja pedig minden képzeletet meghaladó, gigantikus de szelíd, a világ helyett magát
ostorozó rémmé hízott. A lány viselkedésével, az apja kinézetével taszít – az eredmény és a gyökér
közös: taszítás és elszakadás, szétfelé mutató erők, ám különböző célok. Bár taszítja és hasznára
sincs, visszajár hozzá és marad, mert látja a 18 centi háj alatt azt, akit korábban istenített, a
csodálatos apafigurát.

 

Miért az esszé műfaj? Az esszé a szabad írás műfaja, éppen ezért minden egyebet magába foglal,
ha akar, ám mind a tudomány, mind a regény ferde szemmel nézi kapálózását. Különc dolog,
érthetetlen, érzelmes; témáját nem meghódítja egy koncepcióval, hanem hagyja magát meghódítani,
a téma logikáját és célját magáévá teszi, és ha tud, túl is megy rajta, meghaladja, folytatja az elkezdett
művet. Őszinte és túlfűtött, analógiákban gondolkodik, gyakran nevetséges. A tanár szellemiség,
mely fáradhatatlanul ismételte diákjainak, hogy ne arra gondoljanak, vajon ő mit akar leírva látni,
hanem arra, hogy ők maguk mit gondolnak végül, az abszolút mélyponton kifakad: „Elegem van a
szarságaitokból! Írjatok már valami kibaszott őszintét!” – fogalmaz. A szívügye az őszinteség,
lételeme a szabadság, ezáltal ezek írott formája, az esszé is.

 

A legjobb, amit valaha olvasott, lánya Moby Dick esszéje. Elég volt felidéznie, csak pár sort
elmormolnia, „őszinte sajnálattal olvastam a bálnákról szóló unalmas részeket, mert egyértelmű
volt, hogy az író csak saját szerencsétlen sorsától akar megkímélni”, hogy szívritmusa helyreálljon
és lélegzethez jusson. Olvasd! Kiált utána a végén, és az belekezd. A kanapéról mankó és támasz
nélkül felállni és a lányáig elmenni, ez a feladat. Ő lép, és az olvas. Az eksztázis felé közeledve a
lépések egyre könnyebbülnek, a világ súlya veszít nyomatékából, a belső feszültség oldódik, és a
közöttük lévő távolság fogyatkozik. Oda- és az esszé végére érve a hatalmas test felemelkedik a
partról, elegánsan visszalibben a vízbe, és ismét hatalmas, és szabad, és szeret.