A tavasz első ajánlója a Látó márciusi lapszámáról szól, benne három verssel.

 

Benkő Imola Orsolya Búgócsiga című verse kettős életet tár elénk. A lírai én vágyakozással vegyes várakozása lüktet a sorokban, egy kéthetente ismétlődő utazás pillanatképeit látjuk, mintha a lírai én és utazótársai a világ és a hétköznapjaik elől igyekeznének elszökni. Utazásuk nem valamiféle közös jövő felé tart, hanem a múlt irányába, az emlékek útján haladnak:

„közeledünk a múltunkhoz, hátunk mögött

a jövő integet, mire megérkezünk,

megint este van, csendes az utca, langyos

a tél, a zsinagóga hivalkodó fényeit nézem (…)”

Útközben a lírai én felelevenít néhány mozzanatot az utcaképekből és a lakás néhány vonását is kiemeli, összehasonlítva a másik, állandó otthonával. Egymásba csúszik a jelen és a múlt. Az emlékek és a szép pillanatok, valamint a szeretett másik emberrel ott töltött idő otthonossá teszi a kéthetente látogatott lakást is. A hétköznapok apró rezdüléseiből épül fel a vers, ezekben tükröződik a múlt és a jelen, a megszokott élet és a kitüntetett pillanatokból álló, de mások elől elrejtett élet közötti oszcilláció. A kéthetente látogatott otthon – mint a múlt része – látogatható, felidézhető, de jövővel és a mindennapok örömeivel nem kecsegtet. Egy titkolt élet képei sorakoznak fel, a lírai énnek pedig a két otthonról és a kettős életről a búgócsiga jut eszébe, s ezt vacsora közben meg is osztja kedvesével:

„búgócsiga, bököm ki ki vacsora közben,

nem érted, búgócsiga, ismétlem,

két nyelés között, feltekeredtünk

egymásra, ránk csavarodott

az otthonunk, ami hol itt van, hol ott,

visszhangozzuk a bennünk

hullámzó, csapkodó tenger moraját.”

 

 

Kustos Júlia Bűnrész címmel megjelent versében a költői lét, a benső világ költői képei bírósági közegben, jogi szaknyelvi szövegbe ágyazottan jelennek meg. A központozás nélküli versben az „idézem” és az „idézet vége” formulák határolják el élesen a költő és a bíróság szavait, vagyis a kétféle nyelv birodalmát. Azonban nem zárja el őket hermetikusan egymástól, ez abból is látszik, hogy a verssorokban a jogi terminológia és a költői képek nagyon is jól megférnek egymás mellett. A „vádlott” egy bíróság elé idézett költő, akiről a „szakorvosi jelentés” alapján azt állítják, hogy „feltehetőleg instabil”, családtagjait pejoratív, metaforikus kifejezésekkel illeti, s felrója nekik, sőt, voltaképp az egész társadalomnak a költők felé forduló figyelem és a megértésükre irányuló akarat hiányát. Bár a költőt arra kéri a bíróság, hogy a tényekre szorítkozzon, kerülve a költői képeket, a jogi nyelvbe is helyenként beszivárog a verssorokban egy-két költői kifejezés. Végül pedig a vádlott – ugyancsak költői képekbe csomagolt – gondolatát idézik a bíróságon, amelyben a költői lét szabadságára leselkedő legnagyobb veszély jelenik meg:

„napról napra egyre jobban fél idézem

ebből a cellából a lelkiismeret börtönébe

kerülni idézet vége”

 

 

Lászlóffy Anna márciusi Látóban közölt versei különleges lírai világot teremtenek. Legfőképp a Naplóm címmel publikált vers fogott meg, amely néhány sort kölcsönzött Kosztolányi Dezső Régi szerelmes levele és Naplójegyzet egy havas reggelen című költeményeiből is. A hétköznapiság és a misztikum találkozása Lászlóffy Anna verse, a valóság terepén egy szerelem jelenik meg, a maga sajátos kudarcaival, fájdalmával és a benne rejlő vágyakozással. Ahogy a lírai én és kedvese a ül a nyitott ablak alatt ülve hallgatnak, és belopódzna a kilátástalanság, felbukkan, mintegy betör a valóság terébe a misztikum, bár varázsa nem a valóságtól való teljes elrugaszkodás, nem maga a csoda:

 

„égből hulló boa, marabu,

hermelin, cukrászsütemény a sár,

és mézzel sodorva, és havazik,

minden tele van ezzel a törött cukorral”.

 

Ezután a törékenység képei sorjáznak, mesebeli elemekkel, itt minden csupa-csupa üveg, törékeny, sebezhető viszony mutatkozik meg. Még az álmok sem hoznak felszabadulást, nem nyújthatnak megelégedést, ahogy egy új kezdet vagy egy korábban ismeretlen lehetőség reménye sem rajzolódik ki:

 

„álmainkban felfelé tartott

zuhanásunk, az eget is így

érinthettük meg, karcolhattuk

végig körmeinkkel, mint

finom jégfelületen hagytuk

a repedéseket szertefutni,

tovább roncsolva az áttetszően

felsebzett vonalakat, majd

a belenyugvás tejfehérjével

engedtük a nyakunkba szakadni

ezt az ellehetetlenülést”